Kaptunk húgomtól, aki vidéken éldegél manapság, tíz kiló szép, érett kajszibarackot. Némi mérlegelés után, úgy döntöttem, kipótolom kicsit. Fogtam a kosarat és elsétáltam a Lehelre. De azt elhatároztam, hogy háromszáznál többet kilójáért nem adok. Nem szórom a pénzt, amikor van azért barack.

Fél óra séta után azt kellett konstatálnom, hogy kétféle barack van csupán: az egyiket háromszáznegyvennyolcért, a másikat háromszázkilencvennyolcért adták. Üres kosárral tizenötösöztem hazafelé, üres kosárral és némán.

Bezzeg tavaly nem így volt.

Igaz, már augusztusban történt, de kaptam és vettem is egy teli kosárral kétszázötvenért. Nagyon jól nézett ki a teli kosár harsánysárga barack. Ahogy kiérek a piac sarkára, látom, hogy a Váci út túloldalán, a Gogol utca végin már közelít a busz. Gondoltam, jó lenne elérni, szaporáztam az aluljáróba lefelé. De a lépcsőn egy szembe jövő hölgy már a lépcső felénél megállított: „Bocsásson meg uram, hogy vette a barackot?” „Kétszázötvenért”, álltam meg udvariasan. A hölgy is állt és figyelmesen nézett. Nem engem, a kosarat. „Szép barack. Hm… Múlt héten még háromszáz volt… No, majd meglátjuk.” Elköszöntünk, mentem tovább, de csak öt lépést jutottam odalenn. „Jaj, de szép barack!”, kiáltott rám egy jól szituált nagymama. „Ugye?” „Nálunk mindig a fiam főzi be.” „Az helyes.” „De az idén nem fog.” „Na, miért? Valami baja esett?” Titokzatosan, de leplezetlen büszkeséggel súgta: „Államtitkár lett. Csinálja a kormányprogramot.” Már a szájamon volt, hogy inkább csinálna lekvárt, de a mama, mégiscsak mama, úgyhogy sok sikert kívánva mentem tovább. Mire a megállóhoz felértem, még hárman szólítottak le. A busz, persze, rég elment, már négyen vártak is a következőre. Mind a négy középkorú vagy annál idősebb hölgy volt, mind a négy mellett kerekes bevásárlószatyor parkolt, melyből hagyma- és pet­rezselyemzöldek kandikáltak elő. Már diskuráltak, de mikor odaértem, csend lett egy pillanatra. Aztán egyszerre kérdezték mind a négyen: „Mennyiért vette a barackot?” Mondtam. Mire a tizenötös bejött, hárman elmesélték, hogy ők hol és mennyiért vettek idén, tavaly és azelőtt. A negyediknek Biatorbágyon volt telke, azon három gyönyörű barackfa is van, meg alma, meg körte, meg dió, de a gyerekek már nemigen jönnek ki, a papa meghalt tavalyelőtt, ő pedig nemigen bírja egyedül. Mikor fölkapaszkodtam a hátsó peronra, még a jegyemet sem volt időm előhalászni, már tájékoztatást kellett adnom a barack áráról. „Én százkilencvenért vettem”, biggyesztette le ajkát a kérdező hölgy. „Hol?” „Hát Kispesten.” „No csak? A Kossuth téren?” „Persze, hogy a Kossuth téren. Kispesten hol lenne piac másutt?” „Hát, a Wekerlén.” „Ugyan, az nem piac.” Ekkor elölről a szembe ülésről éles kiáltás hallatszott: „Fiatalember! Fiatalember! Mutassa már azt a barackot. Én nehezen megyek, nyolcvankettő múltam áprilisban, csípőprotézisem van, de a lekvárt imádom, na mutassa…” Előre­cihe­lődtem, leültem a nénivel szemben, aki süketnek bizonyult, úgyhogy kérdésére ordítva kellett elmondanom, hogy mi a megmosott, magozott gyümölcsöt, összevagdossuk, turmi­xoljuk, egy órát rottyantjuk, és kész, porciózzuk.” „És a cukor?”, harsant három helyről is. „Az nem kell!” „Hogyne kéne!” „Hát a rum?” „Azt mellé kell inni!” „Frászkarikát. Rumot bele egy jó fél literrel. Az adja meg a tartását neki! Csakis a rum!” „És mi lesz a szalicillal?”

Mikor fölálltam, elköszöntem, már nemigen hederítettek rám: élénk diskurzus folyt mindenféle ízes buktákról, barackos lepényekről, zserbóról, flódniról.

Odaértünk a Radnótihoz, az első ajtóból még visszanéztem. Konsta­táltam, hogy a járművön tartózkodó valamennyi utas tett föl valami kérdést, nyilvánított véleményt, tartott kisebb referátumot az én barackommal kapcsolatosan. Egy kivétel volt: a sofőr.

Leszálltam. Átmentem még a busz előtt a Pannónián. Hallottam, amint a busz elindul, aztán hirtelen fékez is. Öblös kiáltás harsant odafentről: „Hé, papa! Mennyi volt a barack?”

Címkék: Raúl, költségvetés, Országos Rádió és Televízió Testület

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!