Mintha mostanság megmozdult volna a színházi levegő Térey János körül. Regős Jánossal közösen ő válogatott darabokat az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra; hat év kvázi „színházelvonás” után idén februárban végre volt saját bemutatója – Szegeden a Kazamatákat rendezte meg Máté Gábor; és pillanatokon belül megjelenik új (színházi) regénye, a Káli holtak is.
– A POSZT-válogatás miatt egy évig szinte mindennap színházba járt. Nem hervasztó?
– Csak néha, mert az átlag jó. Vagy tűrhető. A magyar színház szépen teljesít, a maga módján a bulvár is ad magára. Más kérdés, hogy rendkívül kevés az olyan előadás, amit izgalmasnak tartok, amit saját elhatározásból is megnéznék. Ha szolgáltató intézménynek tekintjük a színházat, akkor a szórakoztatásnak egy bizonyos nívója adott. A kérdés inkább az, hogy magamtól is elmennék-e ilyen előadásokra, és a válasz az, hogy a zömükre semmiképpen. Ugyanakkor a lehetőség, hogy egyszer az életben módom van megismerni a Kárpát-medence összes magyar nyelvű színházát, az páratlan és vissza nem térő.
– Merre tartanak manapság a tendenciák?
– A műsorpolitika óvatos és megúszós, a legjobbaknál is. Rengeteg a kötelező gimnáziumi olvasmány zenés körítéssel. A tiszta tragédiától a színházban majdnem mindenki visszariad, ilyen értelemben katartikus a kolozsvári színház Rosmersholmja. Nem óvatoskodik, elemi és kegyetlen színház.
A leggyakrabban fölmerülő téma egyébként Európa lebetegedése és egyben a polgári világrend legújabb válsága – aktualitásokhoz közelítve a legkülönbözőbb színházak hetet-havat beleerőltetnek a klasszikusokba, gondolván, azok mindent elbírnak. Egy átlagos hétvégén három-négy előadásban hallottam emlegetni különféle összefüggésben Soros György nevét. A tendencia most ez. Aztán persze láttunk olyan előadást is, amelyik iszlám elözönléssel végződött: Herczeg Ferenc Bizánc című művét melegítette föl az Újszínház. Sokan a politikusbűnözőkkel szembeni, rendkívül komoly és teljesen megalapozott kifogásaiknak is színházi keretben adnak helyet – ami roppant derék dolog, ám ha a művészi megmunkálás elmarad, azt az előadás esztétikuma sínyli meg. Mintha minden csupán önmaga paródiájaként volna életképes a színpadon. Ugyanakkor néhány hete láttam Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatzát a Katonában. A nem kis mértékben Fassbinder hatására született előadás a húszas évek Németországát, a gazdasági válságot, Hitler előretörését ábrázolja egy tagbaszakadt kisember sorsának fölvillantásával. Széles körképet mutat arról a társadalomról, amelyikben „nincs rend”, amelyik aztán a nagy kaliberű bűnözők prédája lesz. És akár akarjuk, akár nem, ennek van némi hazai áthallása. Ezt intőbb jelnek tekintem a színházi sorosozásnál.
– Azt mondja, Európa beteg, a polgári világrend pedig újabb válságát éli…
– Ha polgáron azt értjük, hogy van egy megbecsült hivatásunk, szilárd alapokon nyugszik az életünk mind gazdaságilag, mind erkölcsileg, és ezen alapok közé a kultúrát is magától értetődően odaértjük, akkor van mit féltenünk. A polgár krízisének és a beomló párkapcsolatoknak első nagy szakértője Ibsen, akitől éppen ezért ma is nagyon sok darabot és nagyon sokféleképpen játszanak Soprontól Marosvásárhelyig. A vészjelek ellenére a polgárság őrzi életének kereteit. Európa határai is adottak. Feszítő, nyomatékos hatások érik ugyan minden irányból a kontinenst, egyelőre mégis kitart.
– No de meddig?
– Nem vagyok jós. Az biztos, hogyha apaként a gyermekeim jövőjére gondolok, akkor nem vagyok egészen nyugodt. Nagyon sok forma és eszmény eltűnik, mások pedig újjáteremtődnek. A színház például mintha ugyancsak a végére ért volna valaminek. Mintha mindent megírtak, mindent eljátszottak volna már, és nagyon kevés az olyan színház, amelyik friss repertoárral szolgál. Inkább átírjuk a Nórát kortársra, de kortárs szerzővel nagyszínpadon nem kockáztatunk. Inkább eljátsszuk ezeket a túl sok rendezői látomással terhelt történeteket, a Mizantrópot, a Bécsi erdőt vagy Bertolt Brechttől a Szecsuáni jólelket – magam is fordítottam – tizenötször vagy százötvenszer, mint hogy kockáztassunk egy harmincéves ismeretlennel. Élő szerzőtől csakis azt játsszák, ami egyszer már bombasiker volt Budapesten.
– Andrei Șerban rendező egy interjúban azt állította, hogy „sajnálatos módon a kortárs szerzők egyike sem ér Shakespeare nyomába, jó, ha tízszázaléknyit birtokolnak abból, ami benne megvolt”. Indulatot váltott ki önben ez a kijelentés? Csak mert még olvasói levelet is írt válaszképp a Narancsba.
– Az indulat nem jó szó, én ezen nevettem. Valóban könnyelműen odavetett csacsiságnak tartom, amit Șerban mondott. Nem igaz, hogy elfelejtettünk volna drámát írni, elmondani érdemes történet most is van. Az, hogy például a Vígszínház nem meri nagyszínpadra engedni a kortárs szerzőket, hanem inkább a háziszínpadra idomítja ezeket a különös vadakat, az nem európai tendencia. Ez sajátosan magyar jelenség. Amikor húszéves voltam, akkor Kornis Mihályt meg Spiró Györgyöt játszották ott. Azelőtt meg Heltait, Szomoryt, Molnár Ferencet mutatták be. A görögök is kortárs drámát néztek, méghozzá Aiszkhüloszt és Euripidészt. A mai szerző dolga ugyanaz, mint az övék: a kor kívánalmait szem előtt tartva írni. Lehetőleg remekműveket. Persze nem receptre, Molnár Ferenc ragyogó dialógusait és dramaturgiáját majmolva. És ne keverjük össze a művészet világát a matematikával. A művészi teljesítmény nem százalékban mérhető. Megérint vagy nem érint meg, ennyi a kérdés.
– Nem lehet, hogy kortárs darabokra kevéssé vevő a közönség?
– A publikum szereti, ha róla van szó, de sem kiszolgálni, sem pedig lenézni nem szabad. Ha Németországban, Romániában vagy Oroszországban betéved az ember egy ötszáz vagy ezer férőhelyes színházépületbe, akkor azt látja, hogy ott olyasmit játszanak, ami Magyarországon csakis független színházakban megy. Olyan díszlettel és elképzeléssel, ami kiverné a biztosítékot Pesten. Egy-két évig. Aztán hozzászoknának, mint Kolozsváron. A néző igenis nevelhető, persze nem korbáccsal.
– Szereti, ha átjárás van a kötetei között. Miért jó, ha összefüggenek művei?
– Amikor tizenhét évesen találkoztam Balzacnál azzal a jelenséggel, hogy egyes művei egymást gazdagítják és mesélik tovább, csodáltam ezt a teremtéssel versenyző történetszövést. Az Asztalizenével kezdődött minden, megírtam a külügyben játszódó folytatását, a Protokollt. A Káli holtak pedig egyfajta prequelje A Legkisebb Jégkorszaknak, amolyan előzményregény-féle. A Jégkorszak a 2018-as választások után játszódik, a regény pedig ezzel a választással ér véget, erről számol be a főhős, Csáky Alex, aki a Jégkorszakban két jelenetben is feltűnik – egy karácsonyi bulin meg a sípályán találkozhatunk vele, sok-sok évvel azután, hogy a Káli holtakat leforgatta.
– Önnél megvalósul Magyarországon a nagykoalíció. Látni némi reményt, hogy ebbe az irányba billen a saját választásunk is?
– Jelenleg semmi sem lejátszott meccs Magyarországon, és ez jó. A minden mértéket túllépő, kétoldali gyűlöletpropaganda átcsapott önmaga paródiájába. Ez a jelenség előbb-utóbb a fásultnak látszó választópolgárok aktivizálódásához és a szemben álló politikai térfelek kiegyenlítődéséhez vezet. Ezzel együtt vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában. A jó vígjátékot változatlanul nagy becsben tartják a színházak. No meg a könnycsatornák ostromlása is állandó. Egyébként jó alany vagyok erre az ostromra, hogyha ezt valaki avatottan teszi. Nevetni is szeretek, nem vagyok érzelemmentes ember. Van egy nem túlságosan titkos szentimentális énem, de azt hiszem, elég szigorú vagyok, ha minőségről van szó. Vásári eszközökkel nem hagyom magam megríkatni. Egyébként a nézőnek alig valami tilos a zsöllyébe süppedve. Aki a színházban ura a saját arcának, az a színész.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
