Az egyik felesküdött, a másik még csak esküdözik. De az új politikai időszámítás most kezdődik.
A katona az elnöki konvojjal érkezett a ceremóniára, az elején még Barack Obama közelében állt, kezében a nagy fekete táskával. Amint elhangzott, „so help me God”, Isten engem úgy segéljen, rögtön átállt Donald Trump oldalára. Az új elnök még ott, az eskütétel helyszínén megkapta a tájékoztatást arról, hogy a táskában lévő, „a keksz” becenévre hallgató hardverrel miként aktiválhatja az Egyesült Államok nukleáris fegyverarzenálját. Soha nem volt még ilyen bizonytalan kezekben az az atomkód. Régebben a szabad világ vezetőjének nevezték. Most meg fogalmunk sincs, vezetőként mit fog a világra szabadítani.
Úgy tűnik nekem, hogy pont a háta közepére kell ez az egész Donald Trumpnak.
Jó ötletnek tűnt elindulni az előválasztáson, marketingfogásnak sem utolsó, épül a brand, hoz egy kis pluszbevételt a golf resortoknak. Aztán történt, ami történt, és Trumpot mintha végtelenül fárasztaná ez az egész. Elég csak ránéznie a minden médiarésen beömlő Obama-fotókra. Nyolc év alatt egy sima arcú, sötét hajú, tiszta tekintetű emberből lett deres halántékú, barázdált bőrű, és úgy egészében megfakult elnök, akin jól látszik, micsoda felszabadulást is okoz neki levetni az elnökséggel járó terheket. A már 70 éves Trump sok jelét adja, hogy nem fűlik a foga ehhez a lélekzúzó, szívszorító, háthajlító feladathoz. Legutóbbi megszólalásából, az angol The Timesnak adott interjújából nem csupán egészen elképesztő felkészületlensége és mélyenszántó egyszerűsége szembeötlő, de ez kedvtelenség, unottság is. Hosszan beszélt például arról, hogy az ő első elnöki napja nem az eskütétellel kezdődik. Mert az ugyebár péntekre esett. Utána meg ugyebár hétvége jön. Hétvégén meg egy csomó bulin kell részt venni, ezeket pedig nem akarja összezavarni mindenféle bonyolult államügyekkel. Ki az a hülye, aki pénteken délután kezd el dolgozni?
Így aztán van még egy nyugodt hétvégénk, izgulni elég hétfőtől, jó sok okunk lesz rá. Például a most leköszönő alelnökkel, Joe Bidennel együtt, aki nem kevesebbtől, mint a nyugati civilizáció lerombolásától óvta az új elnököt. Persze még egy Biden se tud másból kiindulni per pillanat, mint Trump eddigi nyilatkozataiból, és abban a civilizáció pusztításának veszélye tényleg erősen benne van. De talán bízhatunk abban, hogy Trumpnál – lévén a munkánál a delegálásban jobban hisz – fontosabbak lesznek a tanácsadók és egyéb stábtagok. Közülük is a Trump közelébe került Henry Kissingerre szokás a leginkább hallgatni évtizedek óta már, bár sok köszönet most abban sincs: a nagy külpolitikai guru szerint a hatalmi egyensúlyok megváltozása világ-, de legalábbis regionális háborús kockázatokat rejt. A neves harvardi történész Niall Ferguson szerint Trump bezárkozó világképéből akár még egy amerikai–orosz–kínai „szentszövetség” is kijöhet. Mások inkább egy kínai–amerikai kereskedelmi háborút vizionálnak, a háttérben elégedetten mosolygó Putyinnal. Akárhogy is lesz, abban majd’ minden elemző egyetért, hogy Kína és Oroszország erősödése mellett Európa befolyásának további gyengülése a legvalószínűbb forgatókönyv, mert ebben speciel a nagy kiegyezés nélkül is érdekelt mindhárom említett nagyhatalom. Ha ebben a küzdelemben Németország úgy marad magára, ahogyan most látszik, akkor az Európai Unió végképp megszűnik nagyhatalmi tényező lenni.
Ha lesznek is szövetségesei Németországnak, Magyarország nem lesz köztük.
Az unió gyengülése Orbán Viktornak szintúgy érdeke, ebben akar ő Trump legjobb európai embere lenni. Csakhogy erre a szerepre mások is bejelentkeztek, Zeman cseh elnöktől a francia Le Penig – nekik pedig amerikai szempontból mintha jobb lenne a pedigréjük Orbánnál. Már csak azért is, mert a magyar miniszterelnök különutas víziója, az amerikai–orosz–kínai tengelyen való lavírozás mögött világpolitikai elképzelések alig, önös hatalmi ambíciók annál inkább látszanak. Trumptól leginkább a demokratikus, jogállami elvek számonkérésének megszüntetését várja, annak érdekében, hogy tovább formálhassa magát és rendszerét Putyin képére.
Ehhez pedig neki a most létező hazai politikai viszonyok pont megfelelnek. Mutatkoznak jelei, hogy sokféle – leginkább persze háttérben, titokban megkötött – alkura hajlandónak mutatkozik az ellenzékkel is, na, nem a Jobbikkal, hiszen az a saját szavazótáborát veszélyezteti, hanem a támogatottsági gettóba szorult baloldallal, annak vezető erejével, az MSZP-vel. Erre pedig az adósságcsapdában és mondanivaló-deficitben vergődő szocialisták elvben alkalmasak is, miközben magától értetődő, hogy a változás esélyét csakis ezen alkuk elutasítása kínálja.
Ebbe a politikai erőtérbe lép most be Botka László, akiről ez idáig leginkább úgy lehetett beszélni: nagy reménységnek indult, és az is maradt. Bevallom, magam is azt hittem pár napja még, hogy hirtelen feltűnése okos számításon nyugszik: leginkább elfogadott és támogatott szocialista politikusként úgyis megtalálná őt a miniszterelnök- jelölti felkérés, idejekorán állít ezért teljesíthetetlen feltételeket úgy, hogy országos politikai szerepe ne veszélyeztethesse szegedi pozícióját. Ám Botka túllépni látszik az örök reménység szerepén. Heti program(szerű) írása, határozott nyitómondatai mintha valódi ambícióról árulkodnának, és ez jó hír, mert a kihívó szerepének előfeltétele ez: akarni kell. Ez neki az induláshoz elég is, de a talpon maradáshoz az szükséges, hogy elszánja magát a mai, alkuk által meghatározott status quo felrúgására.
Felesküdni erre érdemes.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
