– Van-e kedved egy masszázshoz, Lajos – kérdezte a tetőtől-talpig fehérbe öltözött hölgy.

– Van – felelte Lajos.

– Kérsz esetleg előtte egy pohár vizet, Lajos?

– Kérek – felelte Lajos.

Lajos megitta a vizet, alsónadrágra vetkőzött és hassal a masszázságyra feküdt. A nő leengedte a redőnyt, gyertyát gyújtott és elindította a zenét. A zenére Lajos később ekképp emlékezett: ájáájééééájááá, jé. A nő ismét kérdezett.

– Nem vagy allergiás az olajokra?

– Nem.

– És nincs valami bajod?

Lajos nem értette a kérdést. Hiszen csak és kizárólag baja van – azért sétált el az erdőbe. Az erdő üres, ott nincsenek emberek, nem kell beszélni senkivel, mert hiszen mostanában nem lehet semmi másról beszélni senkivel csak bajról. Kicsi vagy nagy, de többnyire nagy bajokról. Lajos barátai mindenféle hóbortos figurák, akik most bajban vannak, mindenki bajban van, és akárhova megy is Lajos, csak és kizárólag a bajról hall vagy a baját mondja. Lajos barátai olyasmivel keresik a kenyerüket, amit ők maguk is enni szeretnek, és most korognak a gyomrok, mert rohad és szárad szét a kenyér, minden ehető kenyér, és csak a morzsák maradnak, száraz vagy penészedő morzsák. És ebből Lajosnak picit, csak egy icipicit ugyan, de elege van.

– Bajom? – kérdezte hát Lajos.

– Na, mindegy – felelte a nő –, majd kiderül, lazíts, felejts el mindent, most megkeressük azokat a pontokat, amik gátoltak vagy gátolnak, traumákat, haragot, fájdalmakat – szépen eltüntetjük őket. El is aludhatsz, ha akarsz, majd felkeltelek, ha fordulni kell.

Ájáájééééájááá, jé – hallatszott az énekszó és Lajos becsukta szemét, próbált elfeledni mindent, de aludni azt nem akart, mert az érintés az oly jólesett neki, hogy élvezni és érezni akarta minden pillanatát. A szoba megtelt a citromolaj üdítően tiszta illatával, a gyertyafényes félhomály aranyszín árnyalatával és a lélek a nyugalom és béke lágyan kavargó finom melegével.

Lajos meglepődve tapasztalta, hogy teste milyen nehéz teher lett az évek során. Hogy nem érez már úgy, mint régen, nem adja át magát a kényeztetésnek. Mintha valami burok nőtt volna a végtagjai köré, mintha a bőrére egy vastag réteg tapadt volna, mint a moha, gyilkos parazita, páncél. Ahogy a kéz az erőt finoman kezelve az érzékenyebb pontokhoz ért, melyek szólnak, jeleznek az agynak, Lajos rájött, hogy nem a teste nehéz, hanem az agya, az agya az, amely nem engedi keresztül a bőrön és a szöveten az érintés üzeneteit. Így hát úgy döntött, hogy koncentrál, koncentrál majd arra, hogy koncentráljon arra, hogy ne koncentráljon. Míg Lajos ezt a bonyolult képletet fejtegette, a masszázs véget ért. A hátán feküdt. A szemét nem nyitotta ki, és most tűnt csak úgy igazán, hogy elérkezett az alvás ideje. Hallotta, amint a nő a kanapéra ült és felsóhajtott.

– Ez nagyon jó volt.

No, Lajos erre már kinyitotta a szemét, és látva, hogy a nő boldogságtól ragyogva ül előtte, meg is szólalt.

– Valóban?

– Igen. Nagyon jó kis út volt. Sok helyen jártunk, bár csak nagyon ritkán engedted el magad teljesen.

Lajos nem akarta bevallani, hogy egyszer sem nem engedte el magát teljesen.

– A jövődön kellett dolgoznunk. A múltad rendben van, nincs olyan trauma, amit ne tudnál egyedül kezelni.

– Ennek örülök. És akkor most jobb lesz a jövőm? – kérdezte Lajos kíváncsian.

– Eltűntettük az akadályokat, most már nyugodtan mehetsz. Egy pár pillanatra a csillagok is velünk voltak.

– Hm – felelte Lajos elégedetten.

– És nem vagy egyedül sem. Van egy védőangyalod.

– Tényleg?

– Hosszú fekete kabátot és kalapot visel, és a Duna-parton sétál. Csak ennyit láttam egy pillanatra. Nagyon szeret téged és vigyáz rád.

Lajos elgondolkodott. Örült nagyon, de nagyon-nagyon, hogy nincs egyedül. Hogy valaki mindig ott sétál vele fekete kabátban és kalapban a Duna partján és vigyáz rá, és nem hagyja, hogy a múltját fel ne tudja dolgozni.

– De ami a legfontosabb – mondta a nő elmerengve nézve a plafont –, hogy kinyitottuk a szívcsakrádat.

Lajos szóhoz sem jutott. A nő elmondta neki, hogy a szívcsakra kinyitását Lajos hátának közepén végezte el, és mostantól mindig nyitva lesz és ez több mint jó – ez csodálatos.

– Mostantól olyan lesz mindig, minden pillanatban, mintha átölelne valaki. Kérsz egy teát?

Lajos kért egy teát és kiült a teraszra. Nézte a szmogfelhő alatt fuldokló várost. Ahogy a szájához emelte a bögrét – hogy kiigya a csipkebogyóteát –, érezte a citromolaj illatát a bőrén. Finoman hátranyúlt és végigtapogatta a csigolyáit, végig a hátán, pontosan addig a pontig, ahol nem is olyan régen, immáron visszavonhatatlanul kinyílott a szívcsakrája. Felállt, megköszönte a teáját, fogta a kabátját és elbúcsúzott a nőtől.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!