Nem tudom, miért karácsonykor hiányzik a legjobban. Bor­­zalmas ünneplő volt, rossz modorú és hálátlan, ő nem vett aján­­dékot senkinek, cserébe senki figyelmességének nem örült. A melegítőnadrág nagy, a bor savanykás. Már szenteste el­mentünk Juszti mamáékhoz, és ő az anyjáéknál rendre be­­rúgott. Vörösbort ittak a bátyjával, nem bírta a vörösbort.

 
Németh András Péter felvétele, képünk illusztráció

Tehetetlen dühöt érzek, amiért itt hagyott, szánalmas, kétségbeejtő haragot, hogy nem tudom számon kérni, nem tudom megvádolni: az ő hibája, hogy meghalt, és nekem nincs apám. Talán a kötelező közelség, a kényszerű szeretet hozza a számadást, ilyenkor többet leltározok, pedig egyébként se keveset, mániákusan tudni akarom, miért úgy kanyarodtak a sorsok, ahogy. Tényleg vannak-e az életben sarkos pontok, fordulók, amikor minden eldől, amikor lehet választani.

Ha vannak válaszutak, akkor apám az összes kanyarnál rossz felé indult. Mindig szívből döntött, szívből és dacból, és minden kemény döntése visszahullott rá. Nagyon félt a veréstől, az Alföld mélyén a hatvanas években vonalzóval vagy vesszővel verték a gyereket, és hiába, hogy neki egyébként is lapulnia kellett volna, képtelen volt időben beérni. A sokadik késés után véresre verte az igazgató. Ütötte, amiért az apja, bár folyékonyan beszélt, nem volt hajlandó oroszt tanítani. És nemhogy nem tanított, de még templomba is járatta a gyerekeit, és ő maga is buzgó katolikus volt, ott ült minden misén.

Márton tata semmilyen munkát nem kapott, egész életében közveszélyes munkakerülő volt, még segédmunkásnak sem vették föl sehová, de ha elbizonytalanodott, csak a doni fogság négy évére gondolt, és megismételte, ő azon a nyelven többet nem beszél.

Apámnak vágott az esze, imádott olvasni, de ott volt a kereszt, a stigma a vállán. Az osztályfőnöke ipari iskolába javasolta őt, az osztály eszét, ipari iskolába, apám ezt soha sem bocsátotta meg neki, és bár temérdek alkalma lett volna, sohasem tanult tovább, élete korai végén is csak egy marós papírja volt, meg fél év tánciskolája. Úgy járt a hatszázhármas számú intézetbe, mint aki minden kiolvasott könyvvel megbosszulja a rendszeren, hogy nem adtak neki lehetőséget, minden napot sértetten és fájó szívvel kezdett, minden jó felelet fölkiáltás volt, hogy őt megalázták, hogy málészájú parasztgyerekek között tékozolja el a tehetségét. Engem is hittanra járatott, ha részeg volt, és milyen gyakran az volt, akkor a kocsmában teli szájjal dicsekedett a nagybátyjával, akit szerzetessé szenteltek Pannonhalmán. Nem értette hol él és mikor, berontott a falusi könyvtárba, közölte, hogy a Sztalin (így) és a Lenin összesen kívül ő itt mindent olvasott, és ha nem vesznek új könyvet, kiiratkozik. Nem vettek, kiiratkozott. Ezzel, és az ehhez hasonló mondatokkal az életből is, ettől kezdve a döntőbe sem jutott a szavalóversenyeken, pedig az mindennél fontosabb volt számára, a Nagyon fáj!, mindennél fontosabb, hogy bele lehessen üvölteni a hetvenes évek szikkadt, fullasztó levegőjébe, hogy mennyire. Élhetetlen volt és tüskés, mint a vadrózsa, minden sérelmét évekig ápolta, és mivel mindenen megsértődött, alig győzte számon tartani, ki mivel alázta meg. Hiába volt olyan sokszor igaza, hiába nem lépett be a pártba, és hiába vesztette el minden hitét a rendszerváltás után, és lett munkáspárti szavazó, az elrontott életét senkitől sem kapja vissza. Az elrontott életét senkitől sem kapom vissza.

Nem lesz többet apám, hiába futok neki, állok be a sorba bosszúért, hogyha nektek, barátaim, akkor nekem is, ha már magatoknak osztotok, akkor nekem is adjátok vissza, amit elvett a rendszer, a nagybátyám, az apám és a sógorai életét. Alig akadt az apám generációjában egy-egy férfi, aki megérte az ötvenet, mind halálba itta és sajnálta magát, mindenki az élet peremén tengődött, onnan kiabálta a maga igazát, ami igaz, igazság is volt… De már mindegy. Tán keressek meg igazgatót, párttitkárt, osztályfőnököt, téeszelnököt, brigádvezetőt, spiclit, mindenkit, aki elszívhatta apám elől a levegőt, és jelöljem meg, hogy ők a bűnösök, amiért apám elrontotta az életét? Ha már bűnösöket keresünk, ha már az eltékozolt évtizedek után rohanunk most, huszonegy évvel a rendszerváltás után, akkor neki is jár valami, nem? Vagy mégsem? Hiszen azóta jórészt nyugdíjban vannak ezek az emberek vagy tisztes konzervatív, döntően kormánypárti aktivisták. Akkor meg, ugye, az én apám élete nem lett elkártyázva.

Ha el lett játszva, akkor – bármennyire fáj leírni – az apám kártyázta el. Meg is tagadna, ha látná, másokat hibáztatok. Ha hibáztatni merem azokat, akiket ő egész életében hibáztatott, és akikkel szemben tényleg olyan sokszor igaza volt. Mégsem értené, mit akarnék én számon kérni máson. Őt hibáztathatom, hogy ennyire naivan, oktalanul, ennyire szívből nem lehetett élni, de másokat nem okolhatok. Már nem, már mindegy, már nincsen (ahogy soha nem is volt) „mi lett volna, ha?”. Nem érdekel, hogy lehetett volna másképp, ha gyöngébb, szigorúbb, kegyetlenebb, megértőbb bírákat kap, nem másokon múlott, hogy nem másképpen keverte a lapokat. Soha, egyetlenegyszer nem hallottam tőle, hogy büszke lenne rá, hogy kitartott. Maga miatt tartott ki, a saját hite miatt hitt, nem ellenállásból. Ezért is lett minden gátlás nélkül az egyenlőség, a szocializmus hívője a kilencvenes években. Mert nem gondolta úgy, hogy megtagadna valamit, és mivel a szívből élt, nem is tagadott.

Édes istenem, mennyire hiányzik.

Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!