Nem térkép a táj

A pontonhíd előtti kanyarban a legszebb a kilátás, ott szinte a Körös torkolatáig látni, és én ott ugyanazt a csodát látom, mint a Rudas Fürdő előtt, mikor minden izmomból kioldotta a görcsöt a váltófürdő. Olyankor fölnézek a Gellérthegyre, aztán jobbra: ott nyújtózik az Erzsébet híd, és a Dunát vigyázzák a pesti díszletházak; olyanok, mint valami bábjátékban. Egészen más a két látkép, de a szeretet íze, ahogy nézem, az ugyanolyan – egyféle szeretetíz az. És ilyenkor hinni akarom, hogy sokkal egyformább ez a két világra osztott haza, mint amilyennek elsőre látszik: hogy Pesten és az Alföldön, bal és jobb oldalon azért több egyformaság van. Csak nagyon mélyen, egészen lent a sértettség, a fájdalom és a kétségbeesés alatt.

Ezért olyan könnyű nem észrevenni. És ezért lehet folyton a vidéknek nevezett Magyarország tisztaságáról beszélni olyanoknak, akik régóta nem élnek azon a tájon, amely egykor talán fontos volt nekik, és se el nem feledték, se meg nem őrizték igazán, ahogy se megszeretni, se igazán megutálni nem tudják a választott polgári létüket sem, mert utálni szégyenletes volna, szeretni meg nem engedi a sértettség… de erről majd máskor. Ugyanez a lápos harag nem engedi a lelkeket elszabadulni, távolabb jönni a napi politikától, ami persze nem jelentene közéleti érdektelenséget, csak föltételezne némi állampolgári alázatot és tiszteletet. Nem azért nem vonná kétségbe senki a másik magyarságát, mert fegyelmezi magát, hanem, mert végre belátja, elhiszi, hogy a másik oldal is szereti a hazáját, csak máshogy akar dolgozni érte, máshogy tud és akar élni benne – másmilyennek látja. De egyforma szeretettel kacag a Tisza-parti erdő lenőtt hajú fáin, és dobban meg a szíve, mikor útba igazít egy turistát a Margit híd valamelyik oldalán, és meglátja a szemében a tiszteletet és a kábulatot, hogy a vendég nem hiszi el, milyen éterien szép ez a rosszhírű város. Nem azért kell megtanulni európai polgárnak lenni, mert az Európának jó. Nem azért nem lehet a gyűlöletnek háza, színháza Budapesten, mert valamelyik oldal, valamilyen ízlés, népcsoport ezt nem engedi. Azt mondja az Írás – ha még sarokpont a Biblia, és nem baj, hogy zsidókról szól – egy kis kovász az egész kenyeret megkeleszti. Egy kis gyűlölet az egész város levegőjét mérgezni. Hivatala, háttere, városa, országa lesz a gyűlöletnek, ami újra célpontot keres magának, és újra hazájukért dolgozó ártatlan magyarokat talál meg, akiket bőrszín vagy származás szerint meg tudnak bélyegezni, lajstromba akarnak venni.

A héten láttam a Katonában Darvasi László Bajor Giziről írt darabját, Az utolsó tíz évet. A poklot járja meg a kor dívája, királynője, mikor a férjét menteni igyekszik. Összerezzentem a darab alatt, és nem csak azért, hogy milyen hasonlóan forr ma a gyűlölet a lelkekben, de mert megéreztem, hogy nincsenek határok. Sokkal könnyebben megszeghetők a biztosnak hitt társadalmi egyezségek, emberi normák, mint hinnénk, nincs figyelmeztető csengő, nincs perem, szakadék, mindig van tovább. Egészen biztosan akkor akarunk rádöbbeni, hogy egy hazához, múlthoz, gyökérhez tartozunk, mikor a mellettünk játszó színészt, a szomszéd orvost, a jó humorú segédmunkást valamilyen hátrány, inzultus éri? A gyűlölet retorikája és technikája ugyanolyan, mint a negyvenes években, azt állítja, van ellenség, hogy harcolni kell valami ellen, és az igaz ügy hite viszi előre a megtört, kihasznált és kétségbeesett embereket. A gyűlölet persze nem törődik velük, lefoglalja őket.

Nem a másfajta ízlésnek nem lehet tere, nem a magyar darabok előtt nem lehet tágas zsöllye, nem azzal van a baj, ha valaki fennkölten és elragadtatottan akar és szeret beszélni a hazáról. A gyűlöletnek nem lehet semmilyen intézménye, a gyűlöletet nem támogathatja városvezetés, sajtó, felelős magyar polgár. Akinek nem térkép e táj, aki félti a hazáját, és szereti azokat, akik vele együtt szeretik, nem tudja gyűlölni is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!