Sétáltam a munkahelyem felé, kidauerolt felhőtornyok, nehéz karfioltehenek vonultak az égen. Ha nem tudnám, folytatta ez a hang, maga Heidegger mondja, hogy minden költészet alapja mértékvétel az égről, a habzó égről, hogy József Attilát is idekeverje nekem, egyáltalán a költészetet, ne lógjak mindig a mesék tején. Lopva körülnéztem a Pozsonyi úton, de ahogy sejtettem, élő ember nem volt a közelemben. Ez a körülmény engem inkább feszélyezett, mint az illetőt. Csípős, szeles áprilisi nap volt, amolyan bálnadarabolós idő, ahogy az előbbi forrásból megtudhattam.

Nyilván mondania se kell, hogy a csütörtök szláv szó, szólalt meg újra ez a hang, minden szláv nyelvben négyet, negyediket jelent. Nyolcszáz esztendeje biztos, hogy használjuk mi, magyarok, bár ezt az ü-ö-ö hangalakot legföljebb a 19. század eleje óta, s ha már ilyen szépen szóba hozta, meg kell mondania, a szónak a kudarchoz, a fiaskóhoz semmi köze, illetve eléggé vicces köze van. Ugyanis utólag és abszolút tréfaképpen illesztették az ismert mondásban a závár csattanását utánzó szó helyére, ezért mond csütörtököt puska és ember, nem pedig csütt-öt, illetve csett-et, mint annak rendje volna.

Hogy a csüttel és a csettel mi baj volt, illetve miben állott a csütörtök viccessége, az alighanem örök titokként lebeg a nyelvtörténet sötétjében.

Őneki mindegy, tulajdonképpen csak azért ajánlgatja címnek, folytatta útitársam, mert ha címe van egy ilyen kezdeménynek, akkor már iránya van és lejtése, akkor már nehézkedik, csak ott kell ülni, és figyelni rá, addig, ameddig. Hogy álmodom, vagy kitalálom, netán tényleg megtörténik velem, nyugtatgatott beszélőm, azon ráérek gondolkodni post festa, a lényeg, hogy ne görcsöljek, ne határozzak el előre semmit. Ha fogalmazhat így, legyek szíves lazardírozni, húzzak magamban egy szabadkézi vonalat, ami alatta van, az lesz a tárca és kész, mármint ha kész. Skicc, témavázlat, karc, egypercegés, morzsárium, magánérzetem köze, cédulapróza – legyen az és annyi, ami éppen kibontható ebből a napból, a hét negyedik napjából, legalábbis havonta egyszer, ha jól van értesülve.

Jól van, mondtam neki, mármint értesülve.

Na, akkor mondogassam csak, folytatta, mondogassam, hogy csetertek, csitertek, csőtőrtők, csütörtök. Egy idő után határozottan olyan érzésem támad, mintha nádtetőn lépdelnék, netán murván, esetleg terepnápolyin.

Még inkább: mintha csiripelnék, de legalábbis az „Isten madárkái” mintabolt végtelen polcai és kalitkái közt haladnék el, egy valódi labirintusban. Emberrel nem találkoznék, egyre furcsább és ingerültebb madarak gubbasztanának a ketrecekben, furcsa és nyelvtörő mondatokkal a szájukban. Lassan elhomályosulna a fényes délelőtt, s már épp feladnám a reményt, hogy kitalálok valaha is a szabadba, mikor egy váratlan csigalépcső után kis irodaszerű fészekre bukkannék. Nagy íróasztal állna benne, ipari grillsütő, „Siesta” gázmelegítő, s a falnál, a madártápos zsákok fölött, alvó vagy kitömött, mindenesetre mozdulatlan, fácánszerű madarak csütörködnének, azaz lógnának, csüggeszkednének, mint valami vastag tolltapéta. Egy roppant testes, fehérre dauerolt hajú nő ülne az asztalnál nejlonotthonkában, tréningalsóban, szeme, mint a köles.

Váratlanul mély, bölömbikaszerű hangja volna, ő volna az özvegy Kricsaláné személyesen, mondaná, az, akinek az ura főtollnok volt a levéltárban és a régi magyar helyesírási hibák csoportosításával foglalkozott. Szűkösen, fagyosan mosolyogna, már nagyon várt, fenyegetne meg az ujjával, föláldozta értem a szünnapját befőzési szezonban, és hogy akár el is kezdhetjük. Mit kezdhetünk el, kérem, kérdezném gyanakodva. Hát a mértékvételt, szivikém, felelné, egy ekkora kalitka még nálunknál sem készül el egyik pillanatról a másikra, piacvezető lévünkre.

Szóval, hogy nincs-e valami ilyesmi fílingem, ha sokszor kimondom, hogy csütörtök, kérdezte ez az illető a fülemben, Hogyne lenne, mondtam, hiszen ezt az egész szépernői félálmot, mi több, ha nem tudná, őt magát is, én találom ki magamnak, méghozzá e tárca homályos apropójából.

Ezen jót nevetett, szabályosan belenyerített a fülembe, hogy azt majd meglátjuk, ki talál ki kicsodát. Ami azt illeti, ő is mondhatná nekem, hogy ő talált ki engem, miből állna? Mondhatná, egész a gyerekmondókáig menően, hogy „az mind te vagy, de én mi vagyok”, és ezen addig huzakodhatnánk, amíg be is telne a helyem, mármint a vonal alatt, de nem mondja, inkább ízlelgessem, milyen ropogós, erős szó ez a csütörtök a maga tágas, rizomatikus holdudvarával. Az áprilisi holdnak egyébként is tágas és nedves udvara van, nézzem csak meg, ha majd késő este kibukkan az ég karfioltehenei közül.

Nagy, nehéz felhők, megannyi Kri­csaláné.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!