Külföldi nyaraláskor ritkán keresi az ember a honfitársai társaságát. Az eltompult, korlátait otthon hagyó turista körül zsongó idegen nyelveken semmi nem tűnik olyan bosszantónak, felkavarónak, okokkal és következményekkel terheltnek.

Szurkolni viszont együtt jó, a mieinkkel, közös nyelven, anyanyelven, anyagesztusokkal. Ezért is jártuk végig vasárnap este a horvát tengerparti falucska vendéglátóhelyeit magyarok után kutatva, és nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy nem csak otthoniakra, de fiatalokra, egy gimnáziumi osztályra bukkantunk az egyik bárban. Édesek voltak. Hangosak, esetlenek, nyitottak: széles mosollyal tegezve köszöntek. Jó helyre érkeztünk.

Már a parton mozizás közben kiszúrtuk őket, nem csak mert ez az a korosztály, amelyet mindenki irigykedve les: úgy tűnt, valami több köti össze őket az osztályteremnél. Szépen beszéltek egymással. Aztán hallottuk, hogy vacsora után misére készülődnek, érteni véltük, amit láttunk-hallottunk.

Nem tűnt patetikusnak, ahogy állva hallgatták végig a Himnuszt, inkább mi fészkelődtünk zavartan a székben maradva. Az első fél órában pedig nem akartuk meghallani az egyre erősödő morgást az elfogult bíróról, az ellenszenves belga szurkolókról, a „hogy néz már ki” belga játékosokról, mert izgulni és örülni jöttünk, bárhogy is alakul a meccs.

Aztán elmélyültek a jelzők. A bíró autista, a szurkoló majom, az ellenfél fekete játékosa nigger lett. Egyre hangosabban, egyre nyomatékosabban. Először elcsendesedtünk, aztán a mi hangunk is megjött. A második félidőben már könyörögve kiabáltuk: hagyjátok ezt abba!

Szorongva vártuk minden egyes fekete játékos mutatásakor az egyre durvább beszólásokat. A tökön rúgott belga focistára zúdultak a szitkok: legalább nem szaporodsz tovább, rabszolga…

Csalódottságunk a torkunk kaparta.

A negyedik gól után, a meccs lefújása előtt a srácok közül páran felálltak és egy üvegekkel teli asztalt felborítva elviharzottak a teraszról. Míg a toulouse-i lelátón és – mint később visszanéztük – otthon, a Margitszigeten, a Körúton, mindenhol zúgott a „szép volt, köszönjük!”, itt csak a sértettséggel agyonnyomott horvát éjszaka maradt.

Valami olyat láttunk ezekben a gyerekekben újratermelődni, amit jól ismerünk, amivel nem boldogan, de együtt tudunk élni, ám itt, most, tőlük végzetesnek tűnt. Mert olyasvalamivel kapcsolatban kapott erőre, ami el kellett volna, hogy nyomja. Olyanoktól, akik akár koruk, akár vallásosságuk, akár a helyzetük, akár a pillanat okán a leginkább nyitott szívvel várhatták volna az eredményt, életük egyik legemlékezetesebb estéje lehetett volna ott a tengerparton, mindegy, hogyan zárul a meccs.

A vetélytárs lenézése, a külső körülmények hibáztatása, a tőlünk különbözők megalázása – mélyebb reflexek ezek, úgy tűnik, mint amit kamasz lélek, misei áhítat, tengerillat és nemzeti futballválogatott ki tudnának ütni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!