„Itt már nem lesz semmi.” „Nekünk végünk van.” „Fidesz után jön a Jobbik, Jobbik után megint a Fidesz, utánunk a vízözön.” „Mit lehet várni ettől a társadalomtól? Semmit. Mit lehet várni ettől az ellenzéktől? Semmit.” „Fiam Londonban, lányom az unokáimmal Münchenben, én pedig eláshatom magam a világvégi Magyarországon.” „Mondj valami vigasztalót! Úgyse hiszem el.”
Valóban nem vigasz: gondolkozni és dolgozni kellene! A megoldás nem ők, hanem mi, sőt nem mi, hanem én. Személyiségnek lenni, saját sorsunkat kezünkbe venni, amikor az egész, és különösen a magyar világ mindent megtesz, hogy ne legyen személyiségünk, és arra nyom, hogy nyugodjunk bele a sorstalanságunkba – ez a kihívás. Egy kis méltóság. Egy kis bátorság. Vagy ez sok? Hát akkor kevesebb belenyugvás és kevesebb gyávaság. Munka a saját területünkön és párbeszéd a többiekkel. Tizenhárom kormányt értem meg felnőttkoromban. Tizenkettő jött és ment. Ez is elmegy. Két rendszerváltást: egyet ’89-ben, kifelé az autokráciából, a másodikat 2010-ben, befelé a tekintélyuralomba. Lesz még harmadik rendszerváltás.
A rendszer gutaütése vagy hosszú menetelés
Olyan rendszerben élünk, amelyet bármelyik percben megüthet a guta. Önsorsrontón él, vakmerően keresi a veszélyt, háborúzik, állandó stresszben van. Alighanem az ő mániája is okozza a mi depressziónkat. Sejtjük, tudjuk, hogy együtt visz minket a halálba. Az Orbánrendszert állandóan érték kisebb-nagyobb agyvérzések, mindig váratlanul. A legkevésbé se számított a 2012-es diáktüntetésekre, se a 2014. őszi tüntetésekre, és nem gondolta, hogy csapás éri Amerika felől 2012-ben, majd 2014- ben. Nem csak mi nem értjük, de a rendszer urai sem, hogy ugyanaz a nép, amely szinte mindent lenyelt 2010 és ’14 között, miért átkozódik, ha vasárnap bezárják a plázákat. És van ugyan okosabb/butább, titkosabb/nyíltabb magyarázat az oligarchaháborúra, de igazi válasz nincs arra az élethalálharcra, ami Orbán Viktor és Simicska Lajos között folyik.
A rendszer büszke arra, hogy túlélte látható bénulások nélkül ezeket a szélütéseket. Kicsit biceg, arca egyik fele bénult – az emberibb része –, mondatai összefüggéstelenek, de él, és ez is bizonyítja, hogy mindent kibír. Hohó, még egy igazi amerikai csapást is kibírtam, ki mondhatja ezt el magáról! Most válaszolhatnám, hogy ezt történelmi szerencsének vagy szerencsétlenségnek hívják, vagy hogy egy tisztességes munkával összehozott ellenzék mindebből egyetlen összpontosítással kihozott volna valamit, de kár siránkozni vagy örvendezni.
A túlélés azonban nem valódi élet: a rendszer törékeny. Forrásra, forrásra és még egyszer forrásra van szüksége, mert ez egy igazi önmagát felélő rendszer. Forrást saját rendszere nem fakaszt, kénytelen – no, szíves-örömest teszi – máshonnan elvenni: a multinacionális szolgáltatóktól, az EU alapjaiból, saját oligarcháitól, a választóktól. A középosztály pedig ötödik éve várja a jutalmát szavazatáért: nem kapta meg. Dühös. Nem szegény és nem rászorult félmillió magyar hagyta el az országot, hanem a közép lányai és fiai. Itt nincs jövőnk. Ők már tudják, hogy ez nem az ő rendszerük: Londonban nem nekik makog, Berlinben nem nekik győzi le a világot.
De készüljünk inkább a hosszú menetelésre. A teljesítményre és a komoly munkára. A szakmák önvédelme, valljuk be, nem sikerült. A rendszer egymás után mészárolta le az egyes szakmák autonómiáit, intézményeit, verte szét értékeiket – képtelenek voltak saját maguk védelmére éppúgy, mint a másikkal való szolidaritásra. Csalódás. Másik csalódás: Európa és Amerika nem nyújt semmilyen védelmet, szájára venni hajlandó, de vállára nem gondunk. Nem jönnek az ENSZ-csapatok. A multinacionális pénzintézetek és vállalatok pedig megértették, hogy Magyarországon kizárólag a kormány engedélyével van üzlet. A kormánynak pedig van fehér- és feketelistája: aki nem fizet a fehérlistára, vagy aki egyetlen centet tesz a feketelistára, az halál fia. Bólintottak, majd befizettek a fehérlistára és hagyták pusztulni a feketelistán lévő szakmákat, intézményeket és embereket. Nincs mit csodálkozni: a Kádárkorszakban is jobban szerették Kádár rendszerét, mint az ellenzékét vagy a függetleneket. A hosszú menetelés tanulsága: a nyugati demokráciák is mindig csak a győztessel vannak. Ha győztél, veled lesznek. Addig magad vagy.
Minden hivatalos intézmény a rendszeré
Ezért kénytelen vagy alkudozni, együttműködni a hivatalos rendszerekben és építeni a saját civil autonóm és szakmai szervezeteidet.
Van egy megszívlelendő jelenet Wojciech Jaruzelski tábornok, kommunista pártvezető és Adam Michnik liberális ellenzéki beszélgetőkönyvében. Az előbbi bevezette a szükségállapotot Lengyelországban, az utóbbi négy és fél évet ült Jaruzelski börtöneiben. Jaruzelski azt mondta: Önök túlságosan gyorsan mentek, mi túlságosan lassan mentünk. De ez volt az akkori idők realitása. Michnik válasza: Amikor Konstantin herceg, II. Sándor cár testvére meg akart egyezni a lengyelekkel, meghívta Andrzej Zamoyskit, a lengyel elit legtekintélyesebb képviselőjét, és megkérdezte tőle: – Mit tehetek önökért, lengyelekért? Zamoyski azt válaszolta: – Takarodjanak ki innét. Erre Konstantin: – Ez az egyetlen, amit nem tehetünk meg önökért. Jaruzelski válasza: Stratégiai értelemben Önök héják voltak, vagyis hosszú távon úgy vélték, hogy a rendszert meg kell dönteni. És taktikailag galambok voltak… Michnik: Ez nagyon pontos diagnózis.
Mi se követelhetünk kevesebbet, mint hogy takarodjanak. De ezt nem fogják megtenni. Ezért mi se lehetünk mások, mint stratégiailag héják, taktikailag galambok. A rendszert meg kell dönteni, rendszerváltásra van szükség. De ehhez tárgyalni kell. Nem elég ordítani, hogy mondjon le! Tárgyalni kell az utáltakkal és a kevésbé gyűlöltekkel: a politika a realitások művészete. Össze kell gyűjteni a kétharmadosokat és velük szemben az ellenzéki követeléseket. A szakmai és politikai tárgyalásokra készülve kell dolgozni egy új rendszeren. Ha a kormány lerombolja a szociális rendszert, rá akarja nyomni pénz nélkül az önkormányzatokra, az egyházakra és a civil szervezetekre, akkor szakmailag együttműködve minden lehetséges partnerrel a baloldali, a független önkormányzatoktól kezdve a kormányoldali önkormányzatokig, a civil szervezetektől az egyháziakig újra kell szőni elméletben és gyakorlatban a szociális hálót. Hogyan csinálják Angyalföldön vagy Zuglóban, Ajkán vagy Szegeden. Az ellenzéknek nem a parlamentben, az önkormányzatokban van ereje.
Ha a kormány nekivág az oktatási rendszer szétzúzásának, akkor szakmai csapatoknak újra meg újra… Alkotmányozási és büntetőjogi vita… A monetáris és a fiskális politika vitája… Menekültügy… Lássuk az érveiket, és lássuk a saját érveinket. Lássuk, mire megyünk ketten. Nem lesz itt biztonságos és nyugodt rendszerváltás, csak káosz, ha nem tárgyalunk az erőszakhatalom irányítóival. Nem lesz békés rendszerváltás, ha nem értünk szót a csalódott jobboldali választókkal és vezetőikkel. Önkormányzatok, szakmai körök, civil szervezetek, egyházak együtt menetelhetnek hosszan egy másik világ felé. Összeszoknak. Megismerik egymást. Se melankólia, se depresszió: munka.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!