Lengyel földre keveredtem pár napra nemrégiben. Nem érdem, de tény: nem jártam ott még soha. Kedves festőművész barátom kapott most hóna alá, vagyis öreg, ám kényelmes és megbízható Volvójába minket, másodmagammal. István „lengyeles” volt, ifjúkorában, „Lengyelbejáró”.
István barátom is ilyen lengyeles volt, tökéletesen is bírja a nyelvet, úton-útfélen dicsérték is ezért. Mikor bement Varsó képzőművészeti főiskolájára, a folyosón miden második szembejövő ismerőse volt, de minden lengyellel perc alatt értett szót, jót, barátit, segítőt.
Persze oda kellett jutni elébb, ami nem egyszerű manapság. A lengyel politikai elit az elmúlt húsz évben vagy nem lopott, vagy ha igen, akkor azt nem autópálya építések segedelmével eszközölte. Most viszont rohamtempóban folyik a pótlás; az ország az útépítések lázában ég, át is adtak már jó néhány szakaszt. Persze nem árt vigyázni, a lengyel autópálya sajátos.
Mégy százhatvannal gyanútlanul, mikor szépen keresztbe pöfög előtted, négy sávot szelve át egy öreg traktor, nyergében egy unottan pipázó paraszttal.
Varsóban érve is daruerdő fogadja a vándort, építkeznek mindenütt. De hát ebben a városban állítólag ezt teszik hatvan éve. Furcsa város ez, nagyon furcsa. Varsóban a múlt szó szerint eltöröltetett. 1939 előtt a lakosság majd egy harmada volt zsidó vagy zsidó származású; őket az utolsó szálig megölték. A lengyeleknek is jó, ha harmada maradt meg. Az épületek, házak pedig kivétel nélkül leromboltattak küszöbig.
Varsó engem, a pestit egy hatalmas Dráva utcára emlékeztet; nagy terek, blokkházak, szocreál, üzemek maradékai mindenütt. Sehol semmi ódonság, patina.
De elgondolkozni lehet sok mindenen.
Például, hogy az 1943-as gettófelkelés idején a lengyelek a gettó falának túloldaláról többnyire épp oly tétlenül, szenvtelenül nézték honfitársaik elpusztítását, mint ahogy egy évvel később a szomszédságban lecövekelő Vörös Hadsereg hagyja majd, hogy vérbe fojtsák a lengyelek fölkelését. Úgy látszik, mindig mindenért fizetni kell.
Egyébként a lengyel földön végbement öldöklés, pusztulás mértéke, léptéke ép ésszel nem felfogható.
De ma már a történelmi óvárospár gyönyörűen rendbe szedve – újra építve – állja a turisták szüntelen rohamát Csak a mi szemünknek furcsa a reneszánsz vagy gótikus homlokzaton az építés évszámát megpillantani: 1953.
A város többi része vagy „szocreál”, vagy mai, modern. A legendás szovjet ajándékot, a technikának és tudománynak az égbe törő házát le akarták bontani, de kiviláglott, hogy nem lehet: annyi tégla és beton van benne, hogy atombomba sem tehetne benne kárt sokat. És ha mégis, akkor a fél várost beborítaná a törmelék. Így most felhőkarcolókkal veszik körül.
Amúgy a palota működik, mozik, színházak, miegymások lelnek otthonra benne. És nem is olyan csúnya. Aminthogy megszokja a szem a varsói sugárút, az egykor az eklektikus Andrássy útra, Nagykörútra hasonlatos Marszałkowska irdatlan házblokkjait is; ezek legalább autentikusak, igaziak, azt a kort tükrözik, amelyben épültek ötven éve.
A sugárút szomszédságában székel a Magyar Intézet is, érdemes beköszönni, van bor és gyulai, és mindig számíthatni segedelemre, ha kell.
A mellékutcákban azért még meg-meghökkenti az embert egy-egy megmaradt százéves bérház vagy kapuzat legalább. A több tucat zsinagógából is újraépítettek egyet a Grzybowska út mögött, nem könnyű rálelni. És nem is olyan fontos; egy zsinagóga zsidó nélkül sokat nem ér.
Amúgy a város él, pezseg, rengeteg a fiatal, a gyerek; a művészek egy része éppen sztrájkolt a megszorítások ellen tiltakozva, tízezres szakszervezeti tüntetésbe is botlottunk, amelyen a rendőrök civilben ácsorogtak, és amelybe nem masíroztak bele zsidózó náci gárdisták, ami nekünk már furcsa volt. Hiába, a megszokás nagy úr.
A tereken – rengeteg van belőlük – mindenfelé hatalmas lelátók épültek a leendő kivetítők elé; a város, az ország a „fociebére” készül. Ehhez nem csak új, impozáns stadionok épültek, de – ami nálunk már nem is képzelhető – itt van foci is.
Persze a kedélyeket is kell borzolni valamivel. Most éppen abból fakad kisebb skandalum, hogy az orosz csapat a köztársasági palota szomszédságában lévő Bristol szállóban vett ki pár emeletnyi szobát. Aznap fognak behurcolkodni, mely napon épp három éve a Katynba tartó lengyel gép lezuhant, vagy, ahogy a helyi közvélekedés tartja, orosz merény áldozata lett. Lehet, hogy a szálló körül akkor már nem csak könnyített felszereléssel fognak megjelenni a rend őrei.
Étterem, kávéház, vendéglő, kocsma számolatlanul működik, ám a francia, orosz, zsidó gyökerű lengyel konyha nem épp mellbevágó. Aki igazán jót akar falatozni, az menjen ki a nagypiacra, vegyen egy kocka savanykás fekete kenyeret, pár rücskös sós uborkát, egy félkilónyi apró füstölt halat, pár nagyobbacska hagymával pácoltat, öklömnyi paradicsomot, igazi házi sajtot, hozzá egy üvegcse belorusz kvászt, no meg egy kis Zubrowkát – s ebéd után nyugodtan előkotorhat zsebéből egy kissé halszagú Michelin csillagot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
