1985 tavaszán 13. kongresszusára készült a Magyar Szocialista Munkáspárt. A kiadott kongresszusi irányelvekből már sejteni lehetett, hogy ez a tanácskozás nem a reformgondolkodók nagy seregszemléje lesz. Egy kevés objektív ténnyel alátámasztott, a kapitalizmus kíméletlen válságát vizionáló világkép felrajzolása keveredett az „újra a lovak közé csapunk” elszántságával.
Még három év sem telt el azóta, hogy Magyarország – megrendült gazdasági, elsősorban is nemzetközi fizetési helyzetében – először tagságért, majd pénzért folyamodott a valutaalaphoz és a Világbankhoz, a politikai vezetés mégis kiadta a parancsot: teljes gőzzel előre. Az eszme- és cselekvéstörténetben ezt hívják voluntarizmusnak. Mai, korszerű kifejezéssel élve: unortodoxiának.
Mivelhogy az, amibe Matolcsy György, ez a hihetetlenül találékony ötletember a főnökét és annak kormányát belerángatta, nem egyéb színtiszta voluntarizmusnál. Most, közel két év távolából visszatekintve egyre világosabban látszik, hogy a kétharmados mandátumszerzés és annak nyomán a fékjeitől megfosztott, korlátlan hatalomgyakorlás – csakúgy, mint a pártállami szisztéma – a legkevésbé releváns eszközök bevetését látta helyénvalónak a gazdaság fellendítése, a munkahelyteremtés, illetve a költségvetési hiány kezelése szempontjából. Az eredmény a szemünk előtt hever – ugyanúgy, mint 25 évvel ezelőtt. Akkor a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével nagy nehezen helyreállított egyensúly egy pillanat alatt végérvényesen felbillent. S nem maradt más hátra, mint újra segítségért kiáltani. 1982-ben Helmut Schmidt, 1990-ben Helmut Kohl – vagyis a mindenkori szövetségi kancellár – volt az, aki fogékony tudott lenni a kérésre. Orbán Viktornak jelenleg nincs kihez fordulnia. Szabadságharcos nacionalizmusa nem talál kedvező fogadtatásra azokban az európai fővárosokban, amelyeknek a szava számít Washingtonban – a Fehér Házban is, az IMF-nél is.
Mint ahogyan ma már Magyarországnak sem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint a nyolcvanas években. Annak idején a Nyugat a szovjet birodalom szétszakítására készült, és ebben a stratégiában a reformoknak és velük a rendszer meggyengülésének egyszer már utat engedett Magyarország (ahonnan ráadásul a keletnémet turistákat is szélnek eresztették) fontos láncszem volt. Sehol sem bátorították „odaátról” olyan nyíltan a demokrácia éledését, mint nálunk.
Ezzel szemben most, jó két évtized múltán egyetlen kelet-közép-európai országra sem tekintenek olyan rémülten, mint ránk. Értetlenség, bizalmatlanság, sőt, kifejezett nemtetszés kíséri a magyar politika lépéseit – miközben idehaza nem kevesen vannak, akik még ennél is több elkülönülésre ösztönöznének. Csekélyke öröm a bajban, hogy ennél messzebbre már Orbán Viktor sem mehet, mert ha a hadserege még nem is, a muníciója már elfogyott. Matolcsy főállású bűvész már nem tud mit előhúzni a cilinderéből, miközben az objektív valóságot tükröző számok, mutatók (növekedés, munkanélküliség, devizaárfolyamok, államadósság stb.) mind azt sugallják, hogy nálunk az unortodoxia semmilyen téren sem vezetett eredményre. Valódi reformok helyett ügyesnek sem mindig mondható trükközés folyt mostanáig, a hibák, tévedések beismerése és korrigálása helyett. Pedig enélkül aligha fog bárki mentőövet dobni nekünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
