Nem látott halott

Ő ideges, én nem. Nekem teljesen mindegy, mikor kelek, ha az legalább három órával később történik, mint hogy lefeküdtem. A hang a szomszédból jön ugyan, de ez a szomszéd valójában nem szomszéd. A szomszédhoz az ember átmegy tejért. Vagy baltával. Együtt utazik vele a liftben. Együtt sopánkodik a jó vagy a rossz időn. A szomszéddal az ember úgy van, mint a nevelőapával: kicsit szereti, hogy ne kelljen utálni, és kicsit utálja, hogy ne kelljen szeretni.

Ez a szomszéd tehát nem a mi házunkban lakik, hanem a mi házunk lakik a szomszéd háza mellett. Fent az ötödiken.

– Jól van, drágám, jól van. Jól van, drágám.

A fal vastag ugyan, de a bácsi hangosan beszél, mert süket. Hogy honnan tudom ezt? Hogy honnan tudok egyáltalán bármit is, és mit is tudok egyáltalán egy emberről, akit sose láttam? Vegyük szépen sorra. Rádiót a bácsik vagy nénik hallgatnak, tehát innen – és a hétvégi telefonálásokból ismert hangból – tudom, hogy az illető bácsi. Rádiót hangosan a süket bácsik hallgatnak, innen tudom tehát, hogy az illető süket bácsi. A rádió délutánonként szól, és ilyenkor hallani egy másik hangot is, aki még a rádiónál is hangosabban beszél, hogy mondanivalóját megértesse a bácsival. Ő minden kétséget kizáróan nem más, mint a néni. A nénik többnyire a bácsikkal egy fedél alatt élő szorgos, ideges, békés, türelmes és kedves lények. Gyermeket szülnek a bácsinak, aki aztán hétvégenként beszél ezzel a gyermekkel telefonon. Azért nem személyesen, mert messzire költözött. Én legalábbis ezt gondolom. Hogy a gyerek Kanadából vagy az Államokból telefonál. Azt is gondolom, hogy a gyerek lány vagy nő, mert ennyire drága nem lehet egy férfi.

– Jól van, drágám, jól van. Jól van, drágám.

Így élünk mi ötösben, a bácsi, a drágája, a néni, az én drágám és én. Aztán egy hétvégén a lány nem telefonál. Nincs jól drágám. Nincs semmi. Jó ideig semmi. Eltelik egy hónap is, lassan kitavaszodik, de semmi. Már a rádió sem szól. Mígnem egy hétvégi hajnalon…

– Nőőővérkeee!

Az én drágám erre is korábban riad, kijön a hálóból, hogy felébresszen engem. Hogy mit keresek a kanapén, az most nem lényeges.

– Nem hallod?
– Mit?
– Nőőővérkeee!

De bizony, hallom. Hallom a hangot, amit két éven át hallgattam hétvégenként. A hangot, amelyen mást sem mondott, mint hogy jól van, drágám. És most úgy tűnik, valami nincs jól. Valami nagyon nincs jól. Kiállunk a hátsó kis teraszra és átkiabálunk neki. Nem hallja. A süket bácsik nem hallják, ha az ember átkiabál nekik.

– Nőőővérkeee!

Nem hall semmit, csak üvölt, de ez az üvöltés percről percre reményvesztettebb. Fárad a bácsi. A bácsi, akit sose láttam. Most az alatta lakónak üvöltünk át. A néni csak sopánkodik, hogy ő nem tud mit tenni.

– Jaj, hát én nem tudom, jaaaj, hát szörnyű ez, hogy levágták neki a lábát, hát biztos azt hiszi, hogy a kórházban van, jaaaj.

Megkérem az asszonyt, hogy nyissa ki nekem a kaput és átmegyek a házba. Állok az ajtó előtt az ötödiken. A negyediken lakók mind kint állnak a folyosón. Hárman vannak, mind jajgatnak a pongyolájukban, hogy nem tehetnek semmit.

Kezemben kalapács és csavarhúzó. A biztonság kedvéért hoztam, mert tudom, hogy a bácsik és nénik nagyon sokat tesznek a biztonságukért. Közel hajolok az ajtó kis ablakához, amin belátni nem tudok, és akkor hirtelen az a hang, az a jól ismert hang.

– Nőőővérkeee!
– Salamon bácsi!
– Nőőővérkeee!

A pongyolások nem ismerik a drágáját, aki hétvégenként telefonál, nem tudják a számát, nem tudnak azok semmit se, csak jajgatni, hogy milyen szörnyű az élet. Tárcsázom a tudakozót, majd Salamon bácsit. Hallom, ahogy kicsöng.

– Nőőővérkeee!

Az egyik pongyolás ekkor elszólja magát, azt mondja, addig volt jó, amíg a Salamon bácsi az üzletet csinálta odalent, de mióta kiadta annak az ácsnak… Rohanok az utcára. Az ács kiírja a nevét és telefonszámát az üzlete bejárata fölé, mert rá bármikor szükség lehet. Ennél is fontosabb, hogy az ács ébren van reggel hétkor, így aztán hívni is lehet. De Salamon bácsi drágájának ő sem tudja a számát. Azt viszont tudja, hogy az illető Salamon bácsi keresztlánya, és onnan tudja olyan biztosan, mert Salamon bácsinak nincs egy szem gyermeke sem. Se felesége, se lába. Az ács sejteni véli, hogy a harmadikon lakó Zeiss tudja a keresztlány számát, így aztán felcsengetek a harmadikon lakó Zeisshez, aki bár nem ács, de ébren van és megadja a számot. És jön a keresztlány és jön a mentő és elhallgat a rádió, a telefon, a szív és az élet.

– Jól van, drágám. Jól van.

Salamon bácsi alacsony volt. Mosolygós és szomorú. Szeretett kártyázni, és a szemüvegét az atlétájával tisztította meg a zsírfoltoktól. Így képzelem.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!