Nem biztos, hogy meg tudom találni a legpontosabb szót arra, milyen érzés közelről látni Amerikát, amint éppen felméri az újfajta politikai realitást. Vannak napok, amikor kifejezetten inspiráló, amikor azt gondolom, hogy igen, ez az ország nem adja olcsón, és az utolsó lélegzetig ellen fog állni a sötét populizmusnak. Aztán vannak napok, amikor egészen dühítő látni, hogy milyen tompán tűri a legnyilvánvalóbb hatalmi manővereket.
A legpontosabb talán azt mondani, hogy Amerika a bizonytalanság földje lett. Egyik nap arra ébredünk, hogy van remény, másik nap arra, hogy rohanunk a teljes szétesésbe, és a hazugságok útvesztőjében előbb-utóbb beleveszik ez a nagy és naiv ország – és vele a világ egy jó része. És ez a bizonytalanság talán a mostani politikai rend legnagyobb támadása Amerika ellen. Az elmúlt hónapokban fokozatosan minden elmozdult a helyéről, és azóta is mozgásban van minden. Folytonos hánykolódásban van az ország, ami egyelőre sok jóval nem kecsegtet.
Íme, néhány példa a vergődésre.
NEMES ELLENÁLLÁS. Talán ez New York legismertebb és legszerethetőbb alapállása. Gyorsan és hevesen reagál a város minden igazságtalanságra. A botrányos beutazási rendelet másnapján, amikorra világossá vált, hogy mennyi embert és milyen brutálisan érint a hevenyészett elnöki rendelet, több ezer ember szállt metróra, hogy a repülőtéren demonstráljon. Velük együtt pedig több száz ügyvéd, akik térítésmentesen napokig ültek a terminálok, irodává alakított kávézóiban és írták és nyújtották be a határon feltartóztatott beutazók nevében a petíciókat. Láttam egy videót, ahol egy több mint 24 óráig visszatartott, szabályos dokumentumokkal rendelkező iraki férfi gyűrötten és kétségbeesve előkerül a határőrség bugyraiból, és mint egy kisgyerek, bőgve az őt váró, New Yorkban élő anyja nyakába borul. Körülöttük fáradt ügyvédek, szétült öltönyben, nyakkendőben, fülig érő szájjal.
Ez New York.
KÖZÖNY. Mintha semmi sem történt volna. A város egyik fele úgy zakatol, mintha a politika valamiféle ártalmatlan televíziós esztrádműsor lenne. Próbálok nem túlságosan demagóg lenni, de elég elrettentő látni, ahogy az emberek fele rezzenéstelenül éli a már régen idejétmúlt, kvázi amerikai álmot, annak ellenére, hogy az éppen a fejükre omlik. Rohangálás egyik gigantikus leárazásból a másikba, sorba állni hülyécske, trendi reggelizőhelyeken, affektálva panaszkodni, ha nincs mandulatej vagy gluténmentes muffin a kávézóban.
A politikai süketség kihozza belőlem a legrosszabbat: mindazt, amit évekig aktívan elnyomtam magamban. Hirtelen dührohamot kapok a metrón az arcomba ásító, tökéletesen kisminkelt, design télikabátba bújtatott szépasszonytól és hosszú percekig ellenőrizetlenül őrjöngök magamban. Amerikában ásítani úgy szokás, hogy függetlenül attól, hol vagyunk, hatalmasra tátjuk a szánkat, és lehetőleg hangosan, fejünket kissé az ég felé fordítva, kezünket véletlenül sem emelve a szánk elé, komótosan, mint valami buja természeti lény, kiélvezzük a pillanatot.
Ez New York.
KÉTSÉGBEESÉS. Szinte minden hétre akad valami, amit ez az ország modern kori történetében még nem látott. Legutóbb, az elnök futtában összehívott, másfél órás sajtótájékoztatót tartott, ami pontosan olyan volt, mint ahogy egy politikai egyeduralkodó őrjönghetett a hatvanas években. Összefüggéstelen, gőgös, fenyegető, lenéző és mindenféle gondolattól tartózkodó, egyszerre nevetséges és irtóztató magánelőadás kerekedett az egészből. Pár óra múlva a megrökönyödés és az ijedelem már kézzelfogható volt. Falfehér emberek ülnek be a következő megbeszélésemre a munkahelyemen, hitetlenkedő e-mailek jönnek mindenfelől, és kicsit később a metrón nincs, aki ne erről beszélne, rémülten és a végtelenségig irritáltan.
Ez New York.
SZOLIDARITÁS. Pár hónapja kezdődött. Vendéglők és üzletek tették ki kirakataikba a plakátot. Itt szívesen látjuk a menekülteket – áll a plakátokon, alatta pedig egy rajz egy tágra nyílt szemű, ijedt apáról, aki nagykabátjába bújtatja csecsemőjét.
Tegnap pedig egy barátom küldött egy fotót egy éttermi számláról, aminek alján, a végösszeg alatt ez áll nyomtatásban: Amerikát az emigránsok tették naggyá (valamint ők főzték a vacsorádat, és ők szolgáltak ki). Mindehhez hozzá kell adnunk New York (és még egy sor nagyváros) polgármesterének közös nyilatkozatát, amiben arról biztosítják a városaikban élő emigránsokat, hogy megvédik őket a politikai túlkapásoktól, és semmiképpen sem szolgáltatják ki őket a hatalmaskodó kormánynak.
Ez New York.
Mindez New York. És Amerika. A politika brutalitására és részvétlenségére éppen ráismerő kontinens. Szinte érezni, ahogy minden lelassult. Mintha időt akarna nyerni az ország, hogy megértse, mi is történik itt. Pontosabban, hogy kitalálja, hogyan lehet szembemenni ezzel az egész rémálommal. Az én emigráns agyamban létező New Yorkomban legalábbis.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!