Benne talán lehet bízni, Ica néniben, más most hirtelen nem jut eszembe. Legalább a mögöttünk hagyott évnek a legvégére kiderült, hogy mégiscsak pislákol még itt a polgári öntudat vagy valami olyasféle.

Mindezt a Népszabadság minapi remek cikkéből tudhatjuk, amelyben szerzője idézett egy fél évvel ezelőtti állítólagos párbeszédet. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszadobon járunk, az ottani Andrássy-kastély bejáratánál:

„– Jó napot kívánok, Lázár János vagyok, szeretnék bemenni a kastélyba.
– Jó napot! Sajnos nem mehet be, zárva vagyunk.
– De én Lázár János vagyok.
– Én pedig Ica néni. És a kastély zárva van, ki van írva: nem látogatható.
– Nem ismer meg?
– Nem.
– Hát akkor viszontlátásra.
– Viszontlátásra, fiatalember.”

És akkor itt be is kellene fejezni ezt az évértékelősnek szánt, jövőbe tekintősnek tervezett cikket, mert ennél csak rosszabb, sötétebb lesz, nem tud más lenni, azért. Hanem szükséges e párbeszédből előszüremkedő civil kurázsit és az arra alapozott reménykedést árnyalni azzal, hogy Ica néninek valószínűleg tényleg fogalma sem volt róla, hogy a nagyhatalmú kancelláriaminiszter áll előtte. Tudniillik nem néz tévét, mert nincs neki pénze az előfizetésre. De hogy a történet végképp magába sűrítse ennek az országnak per pillanat létező valóságát, hozzá kell tenni azt is, hogy a nagyúri hagyományőrzésben más téren is jeleskedő Lázár miniszter annak akart – amúgy teljes joggal – utánajárni, hogy miért húzódik immár három éve a felújított kastély átadása. Némi kirúgások kilátásba helyezésével végül el is érte, hogy a műemlékvédelmi hatóság is tegye a maga dolgát, ha már Ica néni ilyen akkurátusan teljesítette a sajátját. A sok uniós pénz felhasználásával kicsinosított kastélyt végül megnyitották, mindenki megnézheti, milyen szép lett, miként azt is, hogyan omladozik az elhanyagoltságtól, rohad a szegénységtől körülötte minden más.

A párbeszédnek van ugyanakkor egy másik tanulságos eleme: ahogyan Lázár János illedelmesen köszön, és távozik. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva. Mert mi lett volna, ha Ica néni például Kövér Lászlót nem ismerte volna meg? Ica néni közé is lövetethetett volna. Vagy ha mondjuk, Rogán Antal tévedt volna arra, tett volna egy készpénzes ajánlatot Ica néni házára a beengedésért cserébe. Orbán Viktorról pedig úgy képzelem, egy ilyen csúfos meg nem ismerés nyomán ezt az egész tiszadobi vircsaftot nyomban Felcsúthoz csatolta volna, csak mert megteheti, jó is lesz az a kastély edzőtáborozáshoz. Lázár János kétségkívül másfajta, a legérdekesebb figurája lett tavaly a magyar közéletnek, az egyetlen, aki Orbánétól megkülönböztethető politikai arcéllel rendelkezik. Ez persze nem menti őt egyetlen trafikmutyi alól, végképp nem a végigasszisztált évek súlyos terhétől, de 2016 egyik fontos kérdése, hogy Lázárból énekes halott lesz-e, avagy politikai hulla.

Ez a kérdés persze, miként a tiszadobi Ica néni bájos tudatlansága is, csak azért lehet érdekes, mert a most elmúlt évet minden jel szerint az Orbán-rezsim teljes körű berendezkedése évének tekinthetjük. A történelmi párhuzamot már valahol az 1957-től úgy ’63-ig terjedő kezdődő időszak környékén kell keresni. A tavalyi év is az elégedetlenség megannyi megnyilvánulásával kezdődött, hogy aztán belesüppedjen a beletörődés szürkéjébe, pont, mint ’57-ben, amikor alig fél évvel a forradalom után már boldogan lengette a fél ország a vattacukrot május elsején. Kiegyezés Kádárral, így hívják a történészek azt az időszakot, ilyesmi zajlik most is, szép év végi példája ennek, hogy a tekintélyes publicista a bécsi lapban már Orbán zseniális politikai érzékének látja azt, amit néhány hónapja még ördögi hatalomtechnikának vélt, vagy a nagy magyar liberális gondolkodó megszólalásai, aki nem veszi észre, hogy a szerb határra húzott kerítés nem egy műtárgy, hanem éppenséggel ennek a mindent felfaló-bedaráló illiberális rendszernek a szimbóluma. Hogy az államnak kiszolgáltatott magyar középosztály belesimulásának megannyi jelét, és a magyar gazdasági elitnek a jogbizonytalanságot és a mindenütt jelen lévő korrupciót elfogadó gesztusait ezúttal ne is említsük.

Jó, hát akkor itt fogunk élni – Gothár Péter 1981-es Megáll az idő című legendás filmjének legendás mondata visszhangzik újra. Mert nem is az apátia, nem a korábban sokat kárhoztatott közöny, hanem ez, a beletörődés lett az Orbán-rendszer legfőbb szövetségese 2015-ben. Beletörődés, hogy a rezsimnek nincs potens ellenfele, beletörődés, hogy egy kormányon nem a kormányzást kell számon kérni, hanem a vég nélküli harcot. Beletörődés, hogy az egészségügy, az oktatás, minden, amin a jövőnk múlik, az úgyis javíthatatlan, beletörődés, hogy ami van, még az is tovább rontható. Beletörődés abba, hogy aki mégse akar beletörődni a fennállóba, az vagy az országon belül szorul bele a maga kulturális gettójába, vagy fogja magát, és elmegy.

Az új évre vonatkozó legvalószínűbb kilátás is annyi, hogy minden marad a régiben, de akinek kedve van, bízhat még benne, Ica néniben, más most hirtelen nem jut eszembe.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!