Van örvendenivalónk bőven. Ha Kedves Olvasó éppen böngészi e sorokat, fellégezhet: mégiscsak elmaradt a szombat este 6 órára előjegyzett világvége, hiába jósolta meg a teljes pusztulás pontos dátumát egy amerikai keresztény mozgalom. A végveszély elmúltával most már bizonyosan eljövend a – mások által, de szintúgy vallásos hevülettel megjósolt – üdvözülés, vagy ahogy mifelénk hívják: Magyarország megújítása.
Tudják, ahol „magáncélok helyett közös célok és ügyek vannak, amelyek alkalmasak arra, hogy a nagy többség együtt küzdjön sikeres megoldásukért” – lásd még: Fidesz választási program, 21. oldal.
Félre cinizmus, félre kétely, igenis van már kézzelfogható eredménye a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Ez a rendszer tényleg rákényszeríti az együttműködést azokra, akik eddig nemigen akartak szóba se állni egymással. Esetünkben speciel a szerzett jogaikért küzdő szakszervezetekre.
Ideje volt már, mert valljuk be, a szakszervezeteket lassan húsz éve nem veszi itt igazán komolyan senki. Szervezeteik közé már a rendszerváltozással beférkőzött a széthúzás, no meg az általános nézet, miszerint a fizetés, meg a biztos munkahely többet ér a munkavállalói jogoknál, beállította a hivatásos érdekvédőket is a hitelvesztett intézmények sorába, kormány, parlament és mindenféle politikai szervezet mellé. Így-úgy fönnmaradt eddig az érdekegyeztetés kormány és munkavállalók között, jobboldaliak igyekeztek ezt mellőzni, baloldaliak aztán mindig visszaállították. Ősz táján évenként akad egy kis vasutassztrájk, de ahhoz is hozzászoktunk már, mint szamár a böjthöz. Emlékszem, volt idő, mikor a közgyűjteményi dolgozók szakszervezete volt a leghangosabb, de az ő fenyegetésüket megmosolyogták a mindenkori kormányok. Ugyan, ki veszi észre, ha sztrájkba lépnek a könyvtárosok?
De miként arra nap nap után felhívják szíves figyelmünket, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, már semmi sem a régi. Úgy tűnik, akad végre egy-két agilis szakszervezeti vezető, aki kezdi felismerni a pillanatban rejlő lehetőséget. Hogy a ma létező politikai erőtérben talán ők tehetnek a legtöbbet és a leghitelesebben a kollektív hülyének nézés tipikus esete ellen. Megkérdezhetik például tagjaikat, igaz-e, hogy mindenki, de kivétel nélkül mindenki jól járt az egy egykulcsos adóval. Kiszámolhatják aztán, igaz-e, hogy itt kérem, nincsen semmiféle megszorítás, hisz’ az maga a gyurcsányi tévút. Ha jól értem, megkérdezték, kiszámolták. A számolás eredményeként most országos sztrájkot terveznek. Ha tényleg összeáll rendőr a tanárral, katona a mozdonyvezetővel, önkormányzati dolgozó a buszsofőrrel, abból lehet olyasvalami, ami még a Nándorfehérvári teremig is felhallatszik.
Mint a sokmillió hülyének nézett egyike, megértem, ha így tesznek. De nem drukkolok nekik. Ki szeret busz, meg vonat helyett gyalog menni munkába, iskolaidőben otthon vigyázni a gyerekre, ügyintézés helyett bezárt hivatali ajtóba ütközni? Szurkolni inkább azért lenne érdemes, hogy a szakszervezetek a közös fellépéssel olyan vitákat kényszerítsenek ki, amelyben végre elhangzanak minden értelmes diskurzus kezdő szavai: igen, de… Mert igen, hozzá kell nyúlni a korengedményes nyugdíjak fenntarthatatlan rendszerével, de izomból, alkotmánnyal zsarolva, szerzett jogokat statáriálisan elvéve nem lehet. Igen, szükséges lecsapolni az állami vízfejet, de indoklás nélküli kirúgásokkal, megalázással, politikai különbségtétellel nem lehet. Igen, változtatni kell az oktatási rendszeren, de koncepciótlan vagdalkozással nem lehet.
Az „igen, de” kezdetű mondatokért vívott békeharcban a szakszervezetek most magukra maradtak. Klasszikus politikai hátországuk nem ér rá, éppen a csapatkapitány versus vezér vitát folytatja. Ha sokáig húzzák, még az is lehet, mire felocsúdnak, a baloldali térfélen már egy szakszervezeti érdekvédő lesz a vezér. Pardon, csapatkapitány. Ha már alázatos könyörgőkre, akik állítólag megmenekültek volna a világvégétől, momentán nincs szükség.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
