Mindenkinek megvan a maga stratégiája a bajban. Rácz Zoltán például a hivatalokat ostromolja. Leveleket, e-maileket ír, telefonál, előszobázik naphosszat. Pedig mindössze egyetlen, látszólag egyszerű dolgot akar: egy szobát, ahol hivatalosan is élhetne a családja.

Ő, a felesége, Angelika és négy gyermekük. Most egy életveszélyes csepeli garázsban laknak, tíz méterre a HÉV-sínektől, a töltés aljában. Bármikor elvehetik tőlük a gyerekeket. Ha pedig ez megtörténik, szinte semmi esélyük arra, hogy újból együtt legyenek – talán ezt érzi Rácz Zoltán a zsigereiben, ezért mozgat meg minden követ, hogy biztonságos otthont találjon hatuknak.

„Azok a gyerekek, akiket anyagi veszélyeztetettség miatt emelnek ki a családjukból, legtöbbször állami nevelésben is maradnak és átlag 4-5 évet töltenek a rendszerben, sokan a nagykorúságukig maradnak” – mondja dr. Győrffy Zsuzsanna, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala jogi főreferense az anyagi okból gyermekvédelmi szakellátásba kerülés vizsgálatáról szóló átfogó ombudsmani jelentés előadója. Ezt a véleményt erősíti egy név nélkül nyilatkozó forrásunk is, aki egy lakásotthonban dolgozik nevelőként.

„Én még nem nagyon láttam olyat, hogy egy szegénység miatt elvett gyerek hazakerült volna. Itt él, nem is túl jó körülmények között és a szülei hiányával, tehát a rendszer nem is kompenzál számára, ebből már nem lehet jól kijönni” – mondja az asszony. Hogy mennyire hibás a szisztéma, jól mutatja, hogy egy állami gondoskodásban élő gyerek, ha nevelőszülőknél lakik, 90, ha intézetben, akkor havi 220 ezer forintjába kerül az államnak, évekre felszorozva ebből a tetemes összegből nagyon sok segítséget lehetne nyújtani a családoknak, hogy rendezett körülmények között, maguk nevelhessék a gyerekeiket.

„Ezt pusztán anyagiakkal nem lehet megoldani – világít rá Győrffy Zsuzsanna. – Összefogásra van szükség egy-egy településen a szociális ágazat szereplői között. A vizsgálatunkból is kiderült, hogy azokban a megyékben, ahol nem pusztán a minimumellátás zajlik, nagyságrendekkel kevesebb gyereket kell kiemelni a családjából. A gyerekjólléti alapszolgáltatást kellene leginkább megerősíteni, a családot jól ismerő szociális munkások számát felduzzasztani, de pont az ellenkezője történik. Az ágazatban nagy a fluktuáció, kevés a pénz, kevés szakember rengeteg családot lát el, a hivatali integráció miatt pedig távol kerültek a családoktól, pedig itt a rendszeres személyes jelenlét nagyon fontos.”

Ha Rácz Zoltán végső elkeseredésében felhagyna a hivatalok ostromlásával, nem látszik, hogy ki akarná/tudná kihúzni a családot a gödörből.


Kell az állandó

„Hát most itt lakunk” – mutat körbe vendéglátónk a szerszámoskamrának is csak nagy jóindulattal nevezhető kalyibában, ahol az egymás mellé pakolt matracokon kívül csak egy rozoga asztalnak és egy erősen füstölő tűzhelynek jutott hely. „Majd időnként kinyitom az ajtót, mert ha rakok a tűzre, az egész lyuk tele lesz füsttel. A gyerek is köhög – előbb a füsttől, aztán a hidegtől” – teszi hozzá bocsánatkérően.

Zoltánék története sokszor kezdődött, és sokszor tűnt úgy, hogy végleg vége. Először éppen nyolc éve, amikor az utcára kerültek. Akkor Zoltán két gyereket nevelt. Már évek óta dolgozott, burkolóként nem is keresett rosszul, volt szép házuk az akkori feleségével, minden rendben ment. Egészen addig, amíg az asszony úgy nem döntött, mást keres magának, és kidobta a férfit a házból. Az építőipar éppen nem prosperált, a cég, ahol Zoltán dolgozott, tönkrement, ő pedig egyik pillanatról a másikra az utcán találta magát. Angelika részeges férje elől menekült az utcára. A Dankó utcai szállón találkoztak.

Egymásba szerettek, Angelika ott esett teherbe. Próbáltak bekéredzkedni Angi édesanyjához, aki Csepelen él, egy kis házban, de az asszony közölte, hogy ő egy cigányt be nem enged a lakásába. Úgyhogy maradt a szálló. A harmadik hónapban döntött úgy Zoltán, hogy Angi ne a poloskák között hozza a világra a kicsit (akkor még nem tudták, hogy ikreket hord a szíve alatt), és inkább kiköltöztek az utcára. Pontosabban a Déli pályaudvarra, ahol egy laticelen húzták ki a következő hónapokat. A kis Zoltán és Krisztián 34 hétre született, nyakukra tekeredett köldökzsinórral, oxigénhiányos állapotban. De az igazi kálvária csak a szülés után kezdődött: a kórházban nem akarták kiadni a gyerekeket, mondván, nincs hova vinniük őket. Zoltán sebtében szerzett egy albérletet Csepelen, ám innen néhány hónappal később menniük kellett. Újabb kétségbeesett keresgélés után akadtak össze Irma nénivel, aki kiadott nekik egy szobát a házában.

Ám Irma néni meghalt, és ők újra az utcán találták magukat. Akkor döntöttek úgy, hogy nem maradnak az országban.

Meg sem álltak Kanadáig. Úgy tűnt, ott végre rájuk mosolyog a szerencse: Zoltán munkát kapott, egy építkezésen dolgozott. Megtanulta a szakmai angolt, volt lakásuk is, és megszületett kislányuk, Anasztázia. Három évig várták a letelepedési papírokat, de a sors és a bevándorlási hivatal nem akarta, hogy a Rácz család új hazájában boldoguljon. Így kerültek vissza Magyarországra. Zoltánnak megint lett munkája, de három gyerekkel sehol nem találtak megfelelő albérletet. Márpedig állandó, bejelentett lakcímre nagy szükségük volt, tudniillik a két nagyobb fiúról kiderült, speciális gondozást igényelnek.

„A születés körüli bonyodalmak miatt maradtak vissza a fejlődésben. Itt a papír, tessék megnézni – mutatja a nagy halom hivatalos irat aljáról előkerülő bizottsági értékelést a fiúkról. – Hétévesek, de nagyjából ötéves szinten vannak. Fejlesztés kell nekik. Én nem akarom, hogy kisegítő iskolába kelljen járniuk, meg hogy buták legyenek.” Az ezt biztosító óvoda viszont csak állandó, bejelentett lakcímmel rendelkező gyerekeket fogad be.

A család végül egy csepeli munkásszállón talált szobát. Volt munka, állandó lakcím, fedél a fejük felett, és hát… tavaly februárban megérkezett a kis Angelika Éva is.

„Kezdtem feltörni, minden szépen alakult, de akkor megjelentek ezek a rohadt rühatkák” – mondja Zoltán, és a nagy halom papír aljáról előszedi a két gyerek bőrgyógyászati zárójelentését. „Viszkető, hólyagos kiütések a hason és a hónaljon.”

A gyerekek rühesek lettek, Zoltán pedig úgy döntött: inkább leköltözteti a famíliát Borsod megyébe, nemrég elhunyt édesanyja házába. Az épület másfél éve állt üresen. Egy hónap alatt kipofozták a házat, minden jól alakult, amikor egy reggel megjelentek a rendőrök a csepeli gyámügy bejelentése nyomán, és felhozták Pestre Zoltánt és Angelikát.

„Azt mondták, veszélyeztetjük a gyerekek fejlődését, mert nem járnak oviba. Én próbáltam őket beíratni ott is, de csak akkor vették volna be őket a speciális óvodába, ha van ottani állandó lakcímünk.” A ház egyébként előbb-utóbb Zoltánéké lesz, de a helyi jegyzőnek valamiért nem akaródzott elindítani a hagyatéki eljárást. Majd két évig húzta-halasztotta, míg végül két hónappal ezelőtt elkezdődött a folyamat. Hogy mikor lesz vége, csak az isten tudja, de addig a családnak megint költöznie kell.

Itt biztos nem maradhatnak sokáig. „Ki engedte be ide magukat?!” – az ajtóban harcias öregasszony jelenik meg, sebtében magára kapott pongyolában.

„Engemet följelentenek, ha bekerülök a tévébe!” – kiabálja, és az sem nyugtatja meg, hogy Zoltán biztosítja róla, nem lesz tévéfelvétel.

„Ez itt az én házam, ide csak én engedhetek be ilyen újságírót vagy mifélét, menjenek ki az utcára, ha beszélni akarnak!” Tulajdonképpen érthető az asszony aggodalma: a házhoz tapasztott kalyibát tőle bérlik Zoltánék, és az ügylet nem egészen legális. „Majd megyünk, ha akarunk – vág vissza Zoltán –, ez a szoba az enyém, én fizetek érte.” Amikor a gyámügyesek meghallgatták a házaspárt, egy hetet adtak nekik, hogy rendezzék a helyzetüket, különben – mondták – kénytelenek lesznek a gyerekeket kiemelni a családból. Zoltánék naphosszat járták a csepeli utcákat, hogy találjanak egy lukat, ahol meghúzhatják magukat.

Tudniillik papíron még mindig a munkásszállóra voltak bejelentve, az óvoda is Csepelen van, messzebb nemigen mehettek. Így akadtak rá a garázsra.

„Írtam levelet a Kovács Zoltán államtitkárnak meg a Czibere Károly államtitkárnak. Válaszoltak is, nagyon rendes emberek, de csak azt írták, hogy forduljak a helyi kormányhivatalhoz, a gyermekjóléti szolgálathoz meg a családsegítőhöz. Nekik is írtam. Volt is kint többször a Tímea, ő a hivatalvezető, és meg is ígérte, hogy segít, ha tud.” Addig is, amíg a segítség megérkezik, aláírattak vele egy papírt, hogy tisztában van vele: a garázs, ahol laknak életveszélyes, fennáll a szén-monoxid-mérgezés veszélye, tehát nem lakhatnak ott a gyerekek. De ha ott nem, akkor hol?


Mennek a levelek,
marad a krízis

Zoltán utánaolvasott a problémájának, és úgy találta, hogy az övék „krízishelyzet”. Márpedig krízishelyzetben segíteni kell az embereknek. Kétségbeesésében már mindenkivel levelez. A TASZ-szal, A Város Mindenkiével, az Utcajogásszal, a minisztériumokkal, a helyi hivatalokkal. Lassan megérti  azt is, mi az a 22-es csapdája.

„Ha most elmegyek dolgozni, nem mondhatom, hogy bocsánat, nekem be kell mennem a családom ügyeit intézni, csak fél napot tudok maradni. Ha menni kell, akkor menni kell.” Pedig munkája lenne, szakmája miatt keresik, hívják mindenfelől, de azt tanácsolták neki a hivatalban, hogy előbb a lakásproblémájukat oldják meg, mert ilyen körülmények között nem maradhatnak a gyerekekkel.

A Nyugodt Szív Alapítvány például segítene (felajánlották, hogy kifizetik Zoltánék albérleti kaucióját), de nincs olyan, aki kiadná a lakását egy hattagú családnak.

A családsegítő talált nekik helyet, az ökumenikusoknál, valahol Pécs mellett.
Állattenyésztéssel kellene foglalkozniuk. Pénzt nem kapnak egyelőre, de fedél lenne a fejük felett.

„Mondtam, hogy nagyon köszönöm, de én nem születtem állattenyésztőnek. Én burkoló vagyok, és elég jó a szakmámban. Nem igaz, hogy disznót kell nevelnem ahhoz, hogy legyen hol lakatnom a családomat!” – fakad ki a férfi.

Győrffy Zsuzsanna szerint a hasonló eseteknél elvileg lehetőség van a családok átmeneti elhelyezésére, a gyerekek átmeneti elhelyezésére, illetve a helyettes szülői szolgáltatás kihasználására, ezek azok a lehetőségek, ahol preventív az ellátás, és nem szűnnek meg a szülői jogok. Az átmeneti gondozást a szülő kérheti, hogy a gyerekük biztonságban legyen, amíg ők megoldást találnak a helyzetükre.

A valóságban azonban nagyon korlátosak ezek a lehetőségek. A családok átmeneti otthonaiban akár fél évet is várni kell a bekerülésre, amit egy ilyen krízisnél nem tudnak kivárni a szülők. Az ilyen intézmények ráadásul egyenetlenül oszlanak el az országban, sokszor olyan településen akadna hely, ahol az adott családnak semmi kötődése nincs és/vagy nehezen találnának helyben munkát a szülők. Az ilyen otthonok ráadásul rögzítik a családok helyzetét, ahogy Győrffy Zsuzsa fogalmaz: ugyanazok a családok keringenek a rendszerben, és nem segíti a talpraállásukat ez a forma. Annál persze sokkal jobb, mintha a családtagoknak külön kell elhelyezést találni. Helyettes szülők lényegében nincsenek az országban, és az átmeneti gyermekotthonok eloszlása egyenlőtlen, így alig van esély a kiemelést közvetlenül megelőző lépésekre.

„Zoltánék története borzasztóan szomorú, de korántsem egyedi – mondja Udvarhelyi Tessza, A Város Mindenkié aktivistája. – Felvettük a kapcsolatot mi is a gyermekjóléti szolgálattal, és azt gondoljuk, hogy ők is segíteni akarnak a maguk módján, de nem tudnak. Nem kiemelni akarják a gyerekeket a családból, hanem olyan átmeneti otthont ajánlanak, ahová önként tehetik be őket, amíg nem rendeződik a helyzetük. Sajnos rossz a rendszer. Nincs elég hely a krízisszállásokon, ahol együtt maradhatna a család. Főleg ilyenkor, télen nincs, amikor erre a legnagyobb szükség volna. Több ezer, Zoltánékhoz hasonló család próbál boldogulni, szinte teljesen reménytelenül. Általában olyan hosszú a várólista, hogy ha most jelentkeznek, talán tavaszra kapnak helyet.”


A gyerekkel együtt
elvesztik a reményt

Zoltán nem adja fel. Azt mondja, nem hagyja szétszedni a családját: a gyerekeknek az anyjuk és az apjuk mellett a helyük. Búcsúzkodunk.

„Már nem sokáig bírjuk – mondja. – Van egy hajléktalan barátom, kint él az erdőben. Nála laktunk néhány éve pár hétig, amikor nem volt hova mennünk. Ő mondta akkor, hogy ne is próbálkozzak, mert a hajléktalan, az csak hajléktalan. Múlt héten megint elmentem hozzá, mondom neki, Józsi, igazad volt. De aztán meg azt gondoltam: szemét egy világ ez. Én nem segélyből akarok élni, dolgozni akarok, eltartani a családomat, nevelni a gyerekeket. Úgy gondolják, hogy hajléktalanból már nem lehet normális ember? Miért nem adják meg az esélyt?”

Amikor eljöttünk, Zoltán bebugyolálta a kis Angelikát. Odakint mínusz öt, bent is kezd hűvös lenni. Tenni kell a tűzre. Akkor pedig jön a füst, a gyereket ki kell vinni a levegőre.

Ha pedig nem jön a segítség, a négy gyerekre az a sors várhat, mint több ezer sorstársukra, akik elsősorban azért nem élhetnek a szüleikkel, mert azok szegénységük okán nem tudnak megfelelő körülményeket teremteni nekik.

„Sok szülő azért nem tiltakozik, mert azt érzi, hogy legalább biztonságban és főleg: melegben lesz a gyerek, ha intézetbe kerül – mondja a lakásotthonban dolgozó nevelő. – De innentől elvesztik a reményt a megkapaszkodásra, nem lesz annyi erejük a küzdelemhez. Ezeknek a családoknak a további kapcsolata is különlegesen alakul, a szülők látogatják a gyerekeket, minden pénzüket erre költik, de már nem tudnak felelős szülőként viselkedni: chipsszel, csokival kényeztetik a gyerekeket, a legfontosabb, hogy valamit adjanak nekik.”

És a gyerekek, bár melegben vannak, de nem biztos, hogy sokkal jobb körülmények között – mondják a szakemberek. Az intézményi dolgozó azt meséli, ők egyre kevesebb pénzből gazdálkodnak, és sok nevelő, ahogy ő is, az ismerőseitől gyűjt ruhát, egyebet a gyerekeknek.

Az épületek állapota, felszereltsége sok helyen tragikus, és bár elvileg 3 év alatti gyerek 2014 óta nem lehetne intézményben, csak nevelőszülőknél, a fővárosi gyermekotthonok zsúfolásig vannak kicsikkel – mondja Győrffy Zsuzsanna.

„Egy kollégám a jelentés ismertetésekor megkérdezte: és az államtól el lehet venni gyereket anyagi okokból? – idézi fel a szakember, és hozzáteszi, a nevelőszülői hálózat is sok kívánnivalót hagy maga után: egy-egy helyen akár 10 gyereket is nevelnek, és nem megfelelő a szülők kiválasztása, ellenőrzés sem, így pedig hamarosan „újra eljöhet az árvácskák kora”.


Székely László ombudsman a gyermekvédelmi szolgálatok tevékenységének felülvizsgálatát és további rendszerszintű intézkedéseket, a megfelelő források biztosítását kérte Balog Zoltán minisztertől legfrissebb átfogó jelentésében, melyből kiderül, hogy a gyermekvédelmi ellátásba kerülő gyerekek közül minden harmadikat anyagi helyzete miatt emelnek ki a családjából, miközben a húszéves gyermekvédelmi törvény szerint ez jogszerűtlen.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!