A nagy manipulátor - Portré Donald Trump stratégiai főtanácsadójáról

Donald Trump kétes ingatlanüzletekkel szedte össze a vagyonát. Az 1970-es években a lakásai kiadásánál a bőrszín alapján diszkriminálták az érdeklődőket. Nem fizetett személyi jövedelemadót éveken át. Állítólag az építőmunkások után sem rótta le a megfelelő illetékeket. Sőt, az 1980-as években lengyel munkásokat is foglalkoztatott illegálisan, óránként öt dollárért. Négy céget is fura körülmények között vitt csődbe. Kapcsolatban állt az alvilággal, a kaszinói szabálytalanul működtek. De politikai stratégiai tanácsadójával összehasonlítva Trump mégiscsak egy átlagos üzletember.

A republikánus elnökjelölt sikere mögött egy Paul Manafort nevű férfi áll, aki az elmúlt negyven évben meghatározta az amerikai konzervatív párton belüli versengéseket. Mindig a háttérben maradt, de kevés olyan dolog történt a republikánus politikában, amihez ne lett volna köze. Első sikerei közé tartozik, hogy 1976-ban segített Gerard Fordnak hatástalanítani Richard Nixon manővereit, aki a konvención el akarta előle happolni az elnökjelöltséget. Nem véletlen tehát, hogy Manafort támogatásával negyven évvel később is meg lehetett a delegátusokat dolgozni. Így Trump felesége, Melania plagizált és vetélytársának, Ted Cruznak a győztes ellen hangoló beszédeit leszámítva Trump nagyobb felfordulás nélkül lett a párt hivatalos elnökjelöltje a múlt héten.

Trump és Manafort ismeretsége is az 1970-es évekre nyúlik vissza. Az az ügyvéd mutatta be őket egymásnak egy New York-i partizás alkalmával, aki Trumpékat védte a diszkriminatív lakáskiadások ügyében. 
(Roy Cohn ügyvéd egyébként azzal
vádolta a szövetségi ügyészséget, hogy „Gestapo-szerű taktikát” alkalmaz, ami igen ironikus egy ilyen jellegű ügyben).

Az ismeretség gyümölcsözőnek bizonyult, ugyanis a következő évek sikeres politikai kampányai után Manafort és hasonló terepen dolgozó üzlettársai, Roger Stone és Charles Black egy olyan céget hoztak létre, amelynek egyik ága segített megválasztani a politikusokat, majd a másik a győzelem után ugyanezeknél a képviselőknél lobbizott magánvállalati ügyfelei érdekében. Mivel értelemszerűen jók voltak a kommunikációs kampányokban, az 1980-as évek elején Trump is megbízást adott nekik, hogy a kaszinóüzletben ellenfélnek számító indián családokat járassák le, bűnözőknek állítva be őket.

Az üzlet jól működött, jöttek sorban a konzervatív amerikai politikusok és üzletemberek, republikánus elnökjelölti kampányt nélkülük gyakorlatilag nem lehetett megrendezni. De Manaforték felismerték, hogy külföldön – az amerikai adóhatóság és ügyészség látókörén kívül – még nagyobb lehetőségek várnak rájuk. Mivel lelkiismereti problémáik eddig sem voltak, bárki hatalomra kerüléséhez hajlandóak voltak asszisztálni. Így lett közkeletű a mondás: „Mondj egy diktátort, és Black vagy Manafort megmondja az árát.” Manafort bizniszelt Mobutu zaire-i diktátorral.

Osztott tanácsot évi 900 ezer dollárért Ferdinand Marcos keménykezű fülöp-szigeteki elnöknek, és jó pénzért dominikai, nigériai, kenyai és szomáliai nagyuraktól sem vonta meg a támogatását. Egyik mesterműve Jonas Savimbi angolai hadúrhoz köthető, akit, bár Kínában képzett, maoista gerilla volt, sikerült úgy eladni a Kongresszusnak, mintha a marxista kormány ellen küzdő szabadságharcos lenne.

Savimbit még kommunikációs tréningre is elküldték az Egyesült Államokba, akit aztán úgy mutattak be a republikánusoknak, mint „nyelvész, filozófus, költő, politikus és harcos, napjaink egyik legeredetibb hőse”. Az egyébként kegyetlenségéről híres hadvezér, aki az UNITA élén két évtizedes polgárháborúba taszította az országot, és előszeretettel égette el elevenen ellenségeit és rakatott le taposóaknákat, összesen 600 ezer dollárt fizetett Manafortéknak az imázsépítésért és lobbizásért.

A befektetés busásan megtérült, mivel az amerikai törvényhozás megszavazta, hogy a költségvetésből dollármilliókkal segítsék Savimbiék „kommunisták elleni” harcát még akkor is, mikor a Szovjetunió már az utolsókat rúgta.

Manafort egy évtizeddel később sem volt különösebben finnyás, ha pénzről volt szó. Például a libanoni fegyverkereskedő Abdul Rahman al-Assirtól is elfogadott nagy összegeket „kölcsönbe” és örökbe is. Ezért cserébe például 1995-ben segítette Édouard Balladur francia miniszterelnök elnökválasztási kampányát.

Ekkoriban érdekes módon egy olyan üzlet is összejött, melyben Franciaország három tengeralattjárót adott el Pakisztánnak, ám valahogy több millió euró visszavándorolt Balladurhoz, aki a kampányát finanszírozta az összegből.

Nem ez volt persze az egyetlen eset, mikor Manafort szolgálatait a politikusok mögött álló alvilági figurák finanszírozták. A 2000-es évek közepétől ugyanis Viktor Janukovics korrupciós botrányba fulladt ukrán miniszterelnököt kellett megnyerővé varázsolnia a széles társadalmi tömegek számára. Janukovicsot a többi amerikai szakember undorító disznónak tartotta, akinek stílusa megrekedt a szovjet időkben. Manafortnak viszont nem voltak problémai. A fazonigazítást Rinat Ahmetov kelet-ukrajnai oligarcha fizette.

Bár a választási csalások és Janukovics ellenfele, Viktor Juscsenko megmérgezése nyomán kitört narancsos forradalommal egy időre elszállt a remény Janukovics felemelkedésére, Manafort továbbra is látta benne a potenciált. A politikus jól szabott öltönyöket és szép ingeket kapott, Manafort megtanította, hogyan integessen a tömegnek, és hogyan ne szólogasson be mindenkinek. A kinézet mellett a Janukovics által közvetített üzeneteket is megdolgozta az amerikai főmachinátor. Rájátszottak a narancsos forradalom keltette bizonytalanságra, és elkezdték sulykolni, hogy bezzeg Janukovics kétéves miniszterelnöksége alatt minden rendben volt. Zseniális húzásként a kelet-ukrajnai oroszajkú népességet sújtó diszkriminációról beszéltek, ami bár nem volt igaz, szépen hozta a szavazatokat a közvéleménykutatások szerint.

Az amerikai diplomáciánál az verte ki a biztosítékot, hogy Manafort tanácsára Janukovics a NATO-t is elkezdte durván kritizálni. Az amerikai nagykövet külön megkérte a stratégát arra, hogy az USA érdekében hagyjanak fel ezzel, de Manafort kerek perec megmondta: nem fogja leállítani Janukovicsot, mert a NATO elleni kirohanások igen jól gyarapítják a szavazótábort. 2006-ban aztán kormányra is került a politikus.

Manafort azonban nemcsak a politikai tanácsadás területén volt vevő arra, hogy ukrán oligarchákkal üzleteljen. Az orosz Gazpromtól kedvezményesen kapott gázt jelentős felárral az ukrán államnak továbbadó Dmitrj Firtasszal a New York-i Park Avenue-n akartak – a Trump család jó tanácsai alapján – egy Bulgari-torony névre hallgató komplexumot felhúzni. Nagy valószínűséggel soha semmit nem akartak valójában építeni, csak Firtas dollármillióit kellett mozgatni.

De erre 2009-ben Julija Timosenko ukrán miniszterelnök (aki korábban szintén a gázüzletben tevékenykedett) is felfigyelt, és vizsgálatot indított Firtas ellen. Az oligarcha egyik legfőbb célja ezután az lett, hogy Timosenkót kiszorítsa a hatalomból. Így a 2010-es választásokat előkészítő kampányban Manafort ismét Janukovics mellé került, és protezsáltját az elnöki székbe is juttatta.

Ha Trumpot elnökké választják, Manafort mehet nyugdíjba. Hiszen annál többet nem kívánhat az életben a diktátorok tanácsadója, minthogy egy ügyfele kerüljön az USA élére.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!