Egy sor cigány – Huszonnégy mai magyar. Ezzel a címmel és alcímmel jelent meg Korniss Péter fotóművész és Závada Pál író közös portrékötete huszonnégy roma honfitársunkról. Olyanokról, akik munkájukkal, művészetükkel, hozzáállásukkal méltók a figyelemre és a megbecsülésre. A téma óhatatlanul sodorja a riportert és beszélgetőtársát a közélet felé. És Závada Pál elmondja, mit gondol szociálpolitikáról, közmunkáról és persze az Új Színházról.
– Mondhatni. Ezért is vállaltam el, hogy a magam eszközeivel, íróként, valamikori szociológusként szolidaritást, értékszemléletet közvetítsek. A könyv ötletét Török András barátunk már a romagyilkosságok után, de még a bűnper megkezdése előtt vetette föl, hátha így valamennyire kedvezőbbé tehetjük a cigányság társadalmi megítélését. A romák helyzete azóta is egyre romlik, a munka- és továbbtanulási lehetőségeik fogyatkoznak, a szegénység súlyosbodik, terjed. Csakúgy, mint a velük szembeni előítéletesség, rasszista megbélyegzésük. Manapság már egyre kevésbé számít szégyenletesnek nyilvánosan hangoztatni durván romaellenes nézeteket – és nemcsak a kocsmában, hanem a helyi vagy országos döntéshozó testületekben sem.
– A könyv mégis a kivételekről szól, sikeres cigányemberek portréján keresztül…
– Nem tipikus életutak ezek, hiszen százezreknek tényleg nem sikerül. Nincs is mit csodálkozni ezen, mert a társadalmi hátránnyal indulók számára egyre romlanak a klasszikus karrierutak végigmenetelésének esélyei. Egy kis falu cigánysorán lakó, sokgyerekes szegény család tehetséges gyermekének százszor kisebb esélye van arra, hogy ugyanabba a pozícióba eljusson, mint egy hasonló képességű nagyvárosi, jól szituált körülmények között élő fiatalnak. Ez a könyv nem azt akarja állítani, hogy az itt megmutatott életutak átlagosak vagy tipikusak – a mi szereplőink kivételesek. Két válogatási szempontot érvényesítettünk: egyrészt olyan magyar romákról készítettünk portrét, akik büszkén, öntudattal vállalják származásukat, a cigánysághoz való tartozásukat. Másrészt olyanokról, akik kiválóak abban, amivel foglalkoznak, ami a hivatásuk, és joggal büszkélkedhetnek a teljesítményükkel – ahogy a környezetük is büszke lehet rájuk.
– Miért nem fér meg egymással a magyar és a roma?
– Mert a leszakadók egész tömegének romlik a helyzete, és a kilátástalanságban egymással is szembekerülnek romák és nem romák – és persze a társadalmi közhangulat is ellenséges, szítja a békétlenséget. Bűnbakot keres – és akkor persze talál is. Gazdasági helyzetük romlásának fő oka a munkahelyvesztés. A romák, legalábbis a roma férfiak foglalkoztatása egészen magas arányt ért el a hetvenes-nyolcvanas években, ez mostanra radikálisan lezuhant – némely térségekben a lakosságnak szinte a teljességét érinti, ráadásul már a többedik nemzedékben. Ez sokakat visszalök a tradicionális roma szegénység életformájába, amely korábban már elfelejtődni látszott. Kilakoltatják őket, vagy megélhetés híján ők hagyják el hajlékukat, ismét vándorolni kényszerülnek, mint évezredeken keresztül, kivert kutyákká lesznek tömegével – persze nemcsak romák járhatnak így. A legrosszabb helyzetben élők egy része megpróbál megkapaszkodni, mások föladják, visszacsúsznak, elvesztik a jövőképüket. Mindez borzalmas nekik, a környezetük számára pedig visszatetsző.
– Visszatetszést leginkább a bűnözés növekedése kelt, nem?
– Kérdés, hogy valóban növekszik-e, vagy csak megváltoznak bizonyos formái, és ezekre a társadalom sokkal hisztérikusabban, idegesebben reagál, mint korábban. Pedig ezekben a legrosszabb helyzetű rétegekben az elkövetők között is vannak nem cigányok, mint ahogy az áldozatok között is vannak cigányok. Még ha az előítéletek rögtön rájuk is nyomják a „cigánybűnözés” stigmáját – holott ez a kifejezés már húsz-harminc éve leszerepelt a nyilvánosságban, de mára visszatért. Manapság az ember hiába tanítja azt a gyerekének, hogy aki lop, azt tolvajnak hívjuk – ha a közbeszéd inkább cigánynak nevezi. A romák és a nem romák egymással való szembeállításáról, ennek fokozódásáról és veszélyéről sokat beszélgettünk interjúalanyainkkal is. Köztük is vannak, akik elsősorban roma nemzetiségi öntudatúak, és vannak, akiknek a cigányság inkább csak a vállalt tradíciót jelenti, de már elmagyarosodtak, vagy éppen kettős identitásúak. És szomorúan számoltak be például arról, hogy a romák nagy részének mennyire nehéz büszkén, öntudattal képviselni származását, hovatartozását vagy kettős kötődését – nem pedig sorscsapásként viselni.
– Mi lenne a járható út a társadalmi szegregáció ellenében?
– Az USA például bámulatos eredményeket ért el fekete lakosainak integrálása terén, de Európa fejlettebb országainak bizonyos romaügyi kezdeményezéseit is lehetne követni. Az Európai Unióban is születtek ezzel kapcsolatos programok – igaz, a válság és a megélhetési migrációtól való félelem miatt ott sem kedvező a légkör. Több országban félnek a romák beköltözésétől, fölszámolják a telepeiket, elkergetik őket. Magyarország uniós elnöksége alatt is született egy ún. romastratégia, de az csak egy kipipált tétel, üres papír maradt. Mit lehetne tenni? Legalább azt nem kéne tönkretenni, ami eddig összejött. Eddig például konszenzus volt a szegregált iskoláztatás tilalma, vagyis az integrált oktatás ügyében, illetve a hátrányos helyzetűek kiegészítő tanodai fejlesztése kérdésében – ezt most mind visszafordítják és elsorvasztják. Megfojtották a Ferge Zsuzsa és munkatársai által kidolgozott és a szécsényi kistérségben komoly gyakorlati eredményeket elért Gyermekszegénység Elleni Programot (GYEP). Hatalmi úton megfordították a közoktatási értékrendet, és megszüntettek minden korábbi kezdeményezést, amelyekben pedig az a minimális állami támogatás maximálisan megtérült – volna.
– Akkor miért szüntették meg őket?
– Az ország újjászervezése érdekében minden elképzelést, amit az előzőek csináltak, csírájában elfojt a jelenlegi kormány.
A szociálpolitikát mint intézményrendszert lassan mindenestül kiürítik és felőrlik – helyette szerencsétlen vagy cinikus kampányfogások maradnak.
– Azt mondta, a munkahelyvesztés mindennek az oka. A mostanság sokat hivatkozott közmunka nem megoldás?
– Hogy megbélyegzik azt, aki nem dolgozik – miközben nem tudnak neki munkát adni –, az is a kampány része. Ez a kormányzat szereti nemzetinek és kereszténynek mondani magát – holott ez keresztényietlen és hazafiatlan értékrend és gyakorlat. Amióta az eszemet tudom, ennyire cinikusan a szegény emberhez nem viszonyult még hatalom. Diszkriminatív és emberi jogot sértő az, hogy kényszerfoglalkoztatáshoz kötik a segélyt. Hogy valaki azzal zárja ki magát a soványka segélyből is, mert nem jelent meg a közmunkán – akár mert alkalmi munkája akadt, akár mert megbetegedett –, erre a fölháborító rendeletre Európában nincsen példa. Középkori dologházakat idéző gyakorlat, rabszolgasorba taszítják az embereket.
– Letiltatta az Új Színházban futó darabját. Tarlós főpolgármesterrel szólva, miért baj, hogy magyar szerzők darabjait szeretnék bemutatni szisztematikusan?
– Magyar szerzőket – klasszikusokat is, kortársakat is – folyamatosan játszanak mindenfelé, elég csak megnézni a Nemzeti Színház repertoárját. Vagyis egyáltalán nem az a baj, hogy egy pályázatban magyar szerzők szerepelnek, hanem hogy milyen az a pályázat – tudjuk, hogy nem színházi program, hanem ásatag és alantas nézetek csapnivaló propagandairománya –, és kik azok a pályázók: az egyik egy zavaros észjárású, szélsőjobbpárti szavalószínész, a másik az a pártvezér-író, aki következetes antiszemita, akinek a hajdani nyilas lapok szellemét idéző újságja van: Dávid-csillaggal jelöli meg azt a bankárt vagy filozófust, aki nem tetszik neki. A pályázatukban nincsen semmiféle színházi koncepció, csak szélsőjobbos, félnyilas, újnáci hablaty van benne. És ők ettől a szellemiségtől áthatott dumára nyertek bizalmat és közpénzeket a főpolgármestertől. Aki úgy akarja ezt beállítani, hogy ezzel tesz jót Budapest kulturális élete sokszínűségének. Pedig ha a sok szín közé a neonáci-barna vagy az újnyilas-zöld is belefér, azzal ki lehet ám iratkozni az európai értékrendből.
– Pedig a kinevezettek azt mondják, kortárs szerzők aktuális drámáit akarják bemutatni. Ön is írhatna akár darabot Gyurcsányról.
– Viccnek is rossz. Amikor meghallottam, hogy ezek oda beteszik a lábukat, úgy döntöttem, ezt én nem szeretném megvárni. Addigra letiltatom a színház repertoárján most is szereplő darabomat, és visszaveszem azt a másikat, amelynek tavasszal lett volna a bemutatója. Mert noha nem feltételezem, hogy igényt tartanának rá, de nem szeretném, ha olyan helyzetbe kerülnének, hogy akár csak megfontolhassák, kérnek-e belőlem vagy sem. Mert én nem kérek őbelőlük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
