– Ki fizeti a pártpreferencia-méréseket?

– Gyakorlatilag senki – legalábbis az Ipsos (korábban Szonda Ipsos – a szerk.) az utóbbi hat-hét évben a saját pénzét költötte ezekre a kutatásokra.

– Ez az oka, hogy a részben vagy egészben külföldi tulajdonú közvélemény-kutatók (az Ipsos épp most döntött így) kivonultak a politikai-közéleti kutatásból?

– Részben. Azért a helyzet összetettebb. Kezdjük a rendszerváltással.

– Muszáj visszamenni a kályhához?

– Muszáj. Mert akkor a közvélemény-kutató intézeteket társadalomtudósok alapították – nem piackutatók. Így kezdetben a cégek fő profilja a vélemény- és médiakutatás volt: a politikai, gazdasági, kulturális változásokat tapogatták le. Izgalmas volt.

– És meg is térült?

– Jó néhány céget eltartott ez a „kutatási portfólió”. Tény: a piackutatásokban nem voltunk nagyon járatosak, de ahogy bővült a fogyasztás, úgy erősödött ez a szegmens, úgyhogy behoztuk a szolgáltatásokkal, a termékkel szembeni igényt, megelégedettséget mérő nyugati módszereket is. És persze megjelent a kutatói marketingképzés is az egyetemeken.

– Ez mikor volt?

– Úgy a ’90-es évek végén.

– És addig ki finanszírozta a közéleti kutatásokat?

– Egyrészt a közvélemény-kutató cégek maguk – ennyit megért, hogy bevezessék nevüket a piacra. Másrészt a tudományos szféra, harmadsorban pedig a média és a politika fizetett.

– Politika alatt a kormányzatot értjük?

– 1994 után igen, ekkor vonult be a közvélemény-kutatás a kormányzati döntéshozatalba.

– Akkor az csak egy jól hangzó szlogen volt, hogy nem közvélemény-kutatásokat kell nyerni, hanem választásokat?

– Abszolút. A kormány stratégiai, döntéshozatali kérdésekben (egyes intézkedéseknek milyen hatása lesz/lett) kért segítséget, a pártok a szavazói közeg feltérképezéséhez, táboraik bővítéséhez. Illetve mi, kutatók próbáltunk képet adni a társadalom folyamatairól is, hiszen a közvéleménynek joga van egy hiteles képhez.

– És mi történt: a kormányzati érdeklődés kopott meg vagy a társadalmi? Miért mondanának le a cégek egy biztos forrásról?

– A cégek munkatársainak zöme már piackutató, nem szakterületük a társadalom. Megjegyzem: ez a világban sincs másképp: például az Ipsos-csoport több mint 90 országban van jelen, ám alig 25-ben foglalkozik véleménykutatással. A piackutatásban van a pénz.

– Meg a kormányzatnál.

– Az tény, hogy az állam kutatási adatok iránti érdeklődése múlhatatlan, csak most a kormányzati források nem terülnek, hanem a kabinethez közel álló intézeteknél koncentrálódnak.

– Például a Századvégnél vagy a Nézőpontnál?

– Persze, tudomásom szerint nagyon sok felmérést végeznek a főbb kormányzati döntések előtt.

– A multikon és a kormányzaton kívül van más forrás?

– Nem nagyon. Korábban az akadémiai szféra pályázataiból lehetett a társadalmi folyamatokat feltérképező kutatásokra pályázni. Most alig van ilyesmi.

– A társadalmi valóság már nem fontos a kormánynak, csak a politikát monitorozza?

– Szerintem ugyanúgy letapogatja a társadalmi folyamatokat, csak a nyilvánosság számára nem hozzáférhető módon. Jó lenne, ha akadnának olyan finanszírozók, akik szerint szükséges tudni, hogy ez az ország miképp működik – és ezeket az információkat közzé is tennék.

– Azt mondja, hogy az információ monopolizálása, a közvélemény-kutatások eltűnése miatt egy ellenzéki párt vagy egy civil szervezet „vakon kénytelen repülni”, amikor kitalál valamit, vagy épp új célcsoportokat akar szerezni?

– Nincs sok fogódzó, még a pártpreferencia-mérések is megritkultak, senki nem állít tükröt elénk – és tény, az ellenzéknek sincs fedezete a közvélemény megnézésére.

– Hol lehet új forrásokat szerezni?

– Olyan üzleti köröktől, akiknek fontos a közjó.

– Például?

– Például az egyik pénzintézet állja egy, az öngondoskodásról szóló kutatás költségeit. Ez kirajzolja, mit várnak az emberek az államtól, mit gondolnak a nyugdíjról stb. Azaz lehetne találni olyan ágazatokat, amelyek finanszíroznak, ha már az állam nagyon keveset ad. És persze akadnak uniós források is – többek között az egyenlő bánásmódról szóló mérésre adott pénzt az EU. Jelenleg nincs más esélyünk, csak az, hogy megtaláljuk ezeket a pénzeket. Ez mindenki érdeke.

– Mindenkié?

– Miért, nem?

– Hát a döntéshozók eléggé titkolják a valóságot: a KSH például új módszertannal méri a szegénységet és a munkaerő-piaci helyzetet, a Tárki nem kapott pénzt a Társadalmi Tükör elkészítéséhez stb. Ráadásul nemcsak a kutatás, a nyilvánosság terei is szűkülnek. A Fidesz médiavalóságán nem sok, számukra kedvezőtlen közvélemény-kutatás jön át.

– Azért szerencsére elég széles nyilvánossághoz jutnak el az anyagaink, például a pártpreferencia-mérések. Az igazi probléma az, hogy a média folyamatosan párba állít minket: a tévé- és rádióvitákban csak úgy lehet méréseket értelmezni, hogy a szerkesztők egy baloldalinak vélt kutatót ütköztetnek egy jobbra sorolt kutatóval. Pedig az adatainknak nincs világnézete – ha egy ipsosos mérte, ha egy nézőpontos.

– Akkor miért mennek bele egy ilyen helyzetbe? Hiszen ezzel azt üzenik: tényleg lehet valami megosztottság.

– Ha nem vállaltam volna el, akkor kevesebb felületet kaptunk volna, nagyon szűkös lett volna az adatok nyilvánossága.

– Ha az adatoknak nincs világnézete, és a kutatók zömmel ugyanazokból a sztenderdekből dolgoznak, kézenfekvő következtetés, hogy akkor az értelmezés, ha úgy tetszik, a politikai motiváció miatt térnek el a különböző cégek eredményei.

– Az utóbbi néhány évben minimális eltérések mutatkoznak, akkor volt ez így, amikor a szakma is tanulta még a módszertant.

– Hát azért elég nagy különbség, hogy amíg például a balra sorolt intézetek 24 százalék körülre taksálták a Fidesz népszerűségét, a jobboldalra húzók javában 30 százalék fölé teszik.

– Lehet, hogy a számok között vannak eltérések, de trendek között nincsenek: a Fidesz magasan az első, a Jobbik a második, a baloldal pártjai egymás között cserélgetik a szavazóikat, és így tovább. Senkiről nem feltételezek hátsó szándékot. És minek is lenne: politikai mérésekre akkor van igazán kereslet, és akkor van igazán tétje, amikor pezseg a közélet, azaz két hasonlóan nagy erő feszül egymásnak. Mióta a Fidesz domináns erő lett, azóta sokkal kevésbé izgalmas az egész. Éppen ezért semmit nem számít, ha egy párt mérési hibahatáron (ez mintegy 3 százalék) belül gyengül vagy izmosodik, csak a trendek fontosak.

– Ha már pártmozgások: a politikai formációk előszeretettel hivatkoznak ara, hogy mekkora a támogatottságuk a biztos pártválasztók körében. Nyom ez az adat bármit a latban, vagy csak a teljes népességnél mért kedveltség számít – hiszen iszonyú nagy a bizonytalanok tömege.

– Ez csak egy optikai trükk: a biztos pártválasztókra hivatkozva magasabb arányokról lehet beszélni. Például szeptemberben az Ipsos azt mérte, hogy a Fideszt ebben a körben 41 százaléknyian támogatják, míg a teljes lakosság esetében ez az arány csak 24 százalék volt. Nem hibáztatom a pártokat, de felhívnám a figyelmüket, hogy ennek az adatnak csak a választás előtti hónapokban van súlya, akkor mutatja híven a szavazótábor nagyságát. Békeidőben a társadalom egészében mért támogatói kör a fontos – ez alapján lehet például megítélni, hogy a következő években az MSZP-nek és a baloldalnak mennyi szavazót kell behoznia ahhoz, hogy utolérje a Fideszt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!