Mitikus meleghely, térképen jelölt eszme, leszbikus falu vagy egy kihalás szélén álló település, ahol egészen véletlenül sok meleg nő él. A regényes zsákfalu neve szinte összeforrt az ott egykor és most élő leszbikusokkal, de közülük sem mindenki örül ennek.

  <h1>A magyar leszbikustörténelem egyik kegyhelye
(Kállai Márton felvétele)</h1>-
  <h1>„Jó most egyedül, talán ilyen az új küldetésüket kezdő nők sorsa ötven körül” – vallja Agáta
(Kállai Márton felvétele)</h1>-
  <h1>Bán Mari, az egykori zenész élete is Szatinán teljesedett ki. A helyi roma gyerekek felzárkóztatásával foglalkozik évek óta
(Kállai Márton felvétele)</h1>-

A magyar leszbikustörténelem egyik kegyhelye (Kállai Márton felvétele)

- – Kép 1/3

„Szatinára megy, asszonyom? És van férje?” – egy helyi legenda szerint ezeket a kérdéseket egy buszsofőr tette fel hölgyutasának, aki az említett faluba szeretett volna utazni a ’90-es években; a környéken élők egy a Dunántúli Naplóban megjelent, botrányos és sok ferdítést tartalmazó cikk miatt bélyegezték meg a települést. Ezzel párhuzamosan budapesti értelmiségi körökben mind többet emlegették a Szatina-eszmét, de mint a leszbikus elvonulás és kiteljesedés szimbólumát. Aztán szépen csöndben elfeledkezett a világ a faluról.

Két utca, húsz ház, egy harangláb, játszótér helyett rozsdás hinta, vegyesbolt híján hetente háromszor mozgóbolt. Szatinán 12 éve született az utolsó gyermek, két testvérén kívül nem akad játszótársa a faluban. Azt mondhatnánk, ez is egy a többtucatnyi kihalásra ítélt magyar aprófalu közül. Az idős omladozó házak között azonban akad néhány felújított is, ezeket ritkán látogatják a hétvégi tulajdonosok. A lakók néhány kivétellel negyvenen túli nők, közülük többen – nyíltan vagy mellékesen – melegek. Szerelmi kapcsolat nincs közöttük, még igazi barátság sem.

Van, aki 30 éve költözött ide párjával, hogy elvonultan és természetközelben éljen, akad olyan német pár, aki 3 nevelt gyerekével jár Szatinára nyaralni, de az egyik kiadott háznak is egy fiatal meleg lány a bérlője.

Ebben a faluban írta az elsőnek emlegetett magyar melegregényt, a Kecskerúzst Gordon Agáta, és részben ez a könyv emelte a rendszerváltás után az irodalmi és a közbeszédbe a leszboszi kapcsolatot. Az író 25 évvel ezelőtt érkezett először szerelmével, Nórával a zselici falucskába, majd új társak és barátnők követték őket. Alternatív családként éltek, újítgatták az öreg vályogházakat, kecskéket tartottak és sajtot árultak, kényszervállalkoztak, fajátékokat és mézeskalácsot készítettek, bábszínházat alapítottak, ami azóta is járja az országot gyerekelőadásaival. A falu többi lakójával kevés konfliktusuk volt, kölcsönösen segítették egymást, telefonnal, fuvarral, zöldséggel, napszámmal. „Bejártak hozzám is, volt autójuk, vitték a gyerekeket orvoshoz, meg bárhova, ha kellett. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ők leszbikusak, nem foglalkoztunk ezzel” – emlékszik vissza Piroska néni, a faluban élő idős özvegyasszony azokra az időkre. Több mint tíz évig élt ez a befogadó és szorgos kis közösség a faluban, majd többségük továbblépett és munkáját, küldetését a fővárosban folytatta. Többen hűek a faluhoz, és nyaranta visszajárnak a régi házba, ahonnan indultak, és ahonnan – ahogy mondják – erős, autonóm nőként távoztak. Ezt a házat Tímár Magdi alternatív művész őrzi és gondozza, a rövidke magyar meleg történelem egyik kegyhelyeként.

A régi csapatból már csak Gerda, az egykori NDK-s szakács van még itt, magányosan, pár nélkül lakik az annak idején még közösen vásárolt és felújított iskolaépületben, és Bán Mari, aki a felbomlás idején költözött le szerelmével, és akarva-akaratlan erősítette tovább a leszbikus legendát.

25 év elteltével Agáta újra Nórával érkezett a faluba, ő visszaköltözött írni, Nóra pedig, aki évek óta Angliában él, néhány hétre nyaralni jött. Mintha el se mentem volna – mondogatta nevetve, míg itt volt, kályhát építettek, fát vágtak, ablakokat, ajtókat szigeteltek.

Agáta most egyedül van. A veranda falán freskó, 5 nőalak, az 5 holdfázis, előtte kis oltáron gyümölcsöket, tollakat és köveket rendezget nagy elmélyültséggel, sokáig nem vesz minket észre, aztán nehezen szólal: „Ne haragudjatok, ritkán beszélek mióta itt vagyok” – szabadkozik, aztán megjön a kedve a meséléshez: „Ez a falu is az anyaevolúció gyümölcse, mondja, és az Úrnő naponta emlékeztet erre apró ajándékaival” – ezért mondhat köszönetet az oltár előtt.

„Családegyesítés van – magyarázza, miközben körbevezet minket a házon. Ezért kell zárni az egyik szobát, ott az idős kutyafóbiás cica, az agár meg folyton a nyomunkban –, el kell még fogadniuk egymást, de jó úton haladunk.” Vendégül látja a méheket is, egyre többen vannak a kerti itatónál, ahogy nyomukban a madarak is – ez számára a napi megerősítés. „Jó most egyedül, talán ilyen az új küldetésüket kezdő nők sorsa ötven körül” – mondja Agáta.

Az írónő többi könyvében is megjelent ez a táj, az Ezüstboxer és a Nevelési kisregény egy ősi életforma elgyászolása. Most viszont olyan könyv készül, ami a női és spirituális jövőt kutatja, az egyszerű életvitelű és magas szellemiségű közösségi életformát vizionálja. Tisztában van vele, hogy a megvalósításához többéves előkészítő munkára lesz szükség, tudatos közösségépítésre sok lelki és fizikai erő mozgósításával.

Szatina másik régi leszbikus lakója, Bán Mari, a Bizottság együttes egykori dobosa többévnyi nélkülözés után jelenleg egy alapítvány munkatársaként roma gyerekeket korrepetál a szomszéd faluban. „Három évig lelkesedésből csináltam, amikor az egyik kislányt sikerült bejuttatni egy pécsi középiskolába, és eldicsekedtem vele Pesten, egy mecénás, aki a régi Bizottság-tagok – Wahorn, FeLugossy, ef Zámbó – képeit szokta megvásárolni, adott pénzt a munkához. A korrepetálás mellett zenélni tanítom a gyerekeket, van egy új kis dobtanítványom, Szabina, nagyon vagány kiscsaj.”

Bán Mari nem csak a Bizottság együttes dobosaként vált ismertté, ő volt az egyik főszereplője annak a nagy port felkavart dokumentumfilmnek, a Bódis Kriszta által rendezett Falusi románcnak is, amely egy fővárosról leköltözött leszbikus zenész és a szomszédságában élő roma nő szerelmének történetét meséli el. A románc faluja véletlenül Szatina volt.

A dokumentumfilm egy szokatlan és emésztő kapcsolat egy évét dolgozza föl. Kappanyos Mari háromgyerekes cigány anya, akit terrorban tart a férje. Ez az asszony azonban sokat segít a faluban magára maradó leszbikus Bán Marinak, akinek hónapokon át nincs bevétele. Az örökké szeretetlen Kappanyos Mari először találkozik azzal, hogy valakinek fontos, Bán Mari pedig rajongó szerelemmel csodálja a nehéz sorsú asszonyt.

A több részletben felvett film ennek a szerelemnek az alakulását követi nyomon a gyerekekkel küldözgetett szerelmes üzenetektől a viharos veszekedésekig. A kapcsolat nem sokkal később véget ért, de Kappanyos Marit ez a szerelem rántotta ki a bántalmazó kapcsolatból, amiben gyerekeivel élt. Még mindig Szatinán lakik, egy szerencsétlen sorsú, befogadott nővel együtt, pontosabban fogalmazva: egy háztartásban. „Én nem hiszem, hogy neki még egyszer lesz nővel dolga. Ebben a kapcsolatban ő engem nem nőként szeretett, hanem emberként” – mondja Bán Mari, és nem ért egyet azokkal a hangokkal, amelyek azt sugallják: megrontott, elferdített egy családanyát. „Sokan szidtak, lebuziztak a faluban, de végső soron engem nem azért nem akartak befogadni a falubeliek, mert meleg vagyok vagy mert szerintük elcsábítottam a Marit, hanem mert idegen vagyok, aki nem ül le velük hullarészegre inni magát.”

A másik szerepelőt, Kappanyos Marit is megkerestük, ő azonban keserűen legyintett ránk: „Nem akarok én már semmit a médiában!” A kérdésre, hogy megbánta-e a filmet, szomorúan bólogatott. „Én is sajnálom őt – mondja Bán Mari –, nem tett jót neki ez a film. Sem a gyerekeinek, mert sokan látták azóta. Én nem bántam meg, nekem nincs senkim, akivel el kellene számolnom.”

Bán Mari mindentől és mindenkitől függetlenül él, és annak idején sem azért költözött ide, hogy egy leszbikus kolónia tagja lehessen, hanem mert megtetszett neki az apró falu. „Bár tény, hogy ismertem lányokat a korábbi közösségből, sőt őket látogattam meg, amikor először itt jártam, de én nem akartam egy leszbikus közösségben élni. Az ráadásul akkoriban bomlott fel, aminek én kifejezetten örültem.” Mari igen szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy itt újra valamiféle női közösség – gazdálkodó vagy bármilyen – szerveződjék. „Nem működnek az ilyen dolgok, és különben is: nincs itt munka, se semmi. Minek akarna idejönni bárki?” Ő is hallja néha, hogy Szatinát leszbikus faluként emlegetik, de ilyenkor lakonikusan fejezi ki véleményét: baromság. „Igen, kicsit gyanús lehet, hogy az átlagosnál jóval több leszbikus lakik ebben a kis faluban, de ennek semmi jelentősége, tök véletlen, és nincs közöttünk igazi kapcsolat. Marival sem azért gabalyodtunk össze, mert Szatinán lakunk – hangsúlyozza. – Bár persze lehet, hogy van valami a földben vagy a levegőben, ami idevonzott mindannyiunkat.”

Talán ez a Szatina-eszme, amit az itt élők dédelgetnek: valami melegség a földben vagy a levegőben, az erdős, lankás zselici táj szelíd szelleme.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!