Újabb oklevél kerülhet ki a Filmalap dicsőségfalára: Török Ferenc 1945 című filmjét kedvezően fogadták a kritikusok és a nézők, pedig egy korszak nyomasztó, feszült atmoszféráját idézi: a holokauszt után két zsidó férfi hazatér északkelet-magyarországi falujába. Az ő fogadtatásuk pedig kifejezetten ellenséges. A rendezőt kérdeztük.

 
Török Ferenc rendező - Fotó: Kállai Márton

– Ez egy holokausztfilm, ami felér egy politikai kiállással?

– Nem azért forgatok filmet, hogy vallomást tegyek, film nélkül is bárhol vállalom a nézeteimet. A mozi önmagában hitvallás, a lényege a színészet, a képek, a hangok és a sztori. A történetünk egy olyan taburól mesél, amiről mostanáig nem volt szokás vagy illő mélyen beszélgetni, kérdezni. Szántó T. Gábor forgatókönyvíró-társammal mára „beleöregedtünk” a válaszadó szerepbe: nekünk is el kellett mesélni a gyerekeinknek, mi is történt 1945-ben.

– Most mesélnek róla, de hogy állunk ma a felelősségvállalással, a szembenézéssel?

– Akkor elmaradt az igazi felelősségre vonás. Holott nyolcmillió „statiszta”, kollaboráns élt, sokan haszonélvezői is voltak a helyzetnek, őket soha senki nem kérte számon. Most sem lehet a bosszú a cél. A mai középkorúak és a fiatalok igénye, hogy új szempontok szerint kérdezzünk. Pont azért tetszett meg Szántó T. Gábor Hazatérés című novellája tizenévvel ezelőtt, mert nagyon jól választotta ki 1945 drámai nyarát, amikor a háború után, a kommunizmus győzelme előtti utolsó években új rend kezdődött, új szereplők jelentek meg: milliók meghaltak, sokan visszajöttek a frontról, néhányan a lágerből, kezdődött a dráma második felvonása. De nem egyszerűen áldozatokról vagy bűnösökről mesélünk, leképezzük a teljes falusi társadalmat a jegyzőtől a vasutasig, a paptól a rendőrig. Itt mindenki szemtanú volt, de a múlthoz való viszonyuk, a „közreműködésük” mértéke nem ugyanakkora.

– Miért készült több mint tíz évig az 1945?

– Nehezen találtuk a formáját: színházi darab és egy kisfilm ötlete is felmerült. A háború utáni vidéki pogromok primer brutalitásából indultunk ki: a lágerből visszatért zsidók nem tudtak visszaköltözni házaikba, tengődtek, sokan éheztek, közben féltek tőlük a falvak lakói, és komoly atrocitások is történtek, a helyi rendőrség pedig általában nem őket védte, hanem a többségi társadalmat. De ebben a filmben nem a fegyveres erőszakot, inkább a pszichikai párbajt, illetve a vibráló feszültséget akartuk bemutatni.

– A Saul fia óriási sikere segítette a filmjük létrejöttét?

– Nemes Jeles László filmje kegyetlenül praktikus alkotás, főként a szigora miatt tetszett. Megerősített szándékomban, ahogy az Ida című lengyel film is. A szemléletük hasonló, a ki nem mondott igazságokkal és az álszent hazugságokkal egyszerre foglalkoznak, a forma persze nagyon más. A történet írásakor abból indultunk el: ki vette el az áldozatok pénzét, házát, bútorait? Provokatív kérdésfeltevés, hideg gazdasági szemlélet. De nagyon jól működik, pont, mint egy krimiben.

– Épp ezért kelt nagy riadalmat a faluban a két vallásos zsidó férfi megjelenése, akikről viszont semmi nem derül ki.

– Homályban hagytuk, melyik táborban voltak, de egyértelmű, hogy meghurcolt túlélők, nagyon szoros köztük a viszony és vallásosak. Ahogyan a magyar falvakból elhurcolt közel félmillió zsidó többsége is az volt. Bár szereplőink nem szólalnak meg, azt „kommunikálják”: a holokauszt az emberek bűne volt, nem Istené, Isten számukra túlélést is jelent, neki tesznek szolgálatot a küldetésükkel. Bátran viselik fekete kalapjukat, lássa mindenki: élnek.

– A most zárult Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon volt a film hazai bemutatója, de már a januári miami filmfesztiválon és a februári Berlinálén is nagy sikert aratott. Minek köszönhető a nagy nemzetközi figyelem?

– Az 1945 nagyon erős dátum, a világon mindenhol működő évszám. Először munkacím volt, csak felírtuk a csapóra, végül ez maradt. A Berlinálén rengeteg telt házas vetítésünk volt, Németországban ma menő ilyen kritikus, „szembenézős” mozira jegyet váltani. A berlini bemutató után aztán rengeteg fesztiválmeghívás jött és egy fantasztikus cikk a Varietyben: megértették a film jelentőségét, dicsérték a háborús, kemény témafeldolgozásnak friss szemléletét. Innentől kezdve kitárultak a forgalmazói kapuk. Körbejárja a világ filmfesztiváljait Észak-Amerikától Ausztráliáig, Jeruzsálemtől Rio de Janeiróig. Amerikában azt is megtapasztaltam: bármennyire is rettegnek ettől a történelmi korszaktól, mégis egyfajta európai nosztalgiával nézik. Talán mert az elveszett békeidőket is megidézi a korhű díszlet, a falusi hangulat. A film Északkelet-Magyarországon játszódik, de lehetne szinte akárhol. A kor nyomasztó, feszült atmoszféráját próbáltuk hűen megteremteni. Mintha az egész drámai történetet a hátsó szobából, az ajtó vagy a függöny mögül figyelnék, a kukucskáló kisgyerek szemszögéből. Persze a zene, a hangkulissza is sokat számít, de a film hangulatát alapvetően a képi világ adja. Ragályi Elemér fantasztikus operatőr, óriási segítség volt az atmoszféra megteremtésében, hogy 1945-ben, öt-hat évesként falun élt.

– És a színészek? Többükkel most dolgozott életében először. Könnyen ment a forgatás?

– Eddig minden filmem kicsit olyan volt, mintha egy álom válna valóra. Az 1945 forgatásán konkrétan tobzódtam az élvezetekben. Nagy kedvenceimmel forgathattam, például Rudolf Péter színészetét és lényét is imádom. Most is óriásit játszik, igazi ördögi figurát, több mint tíz kilót hízott, fát lehetett vágni a hátán.

– Korábban erősen bírálta a Magyar Nemzeti Filmalapot, ami 316 millióval támogatta a filmet. Hogy ment a közös munka?

– Nem kellett kompromisszumot kötnöm. Nem jelentettünk a Filmalapnak kockázatot: ha jól sikerül, maximum meghívják a filmet egy nagy fesztiválra, például Berlinbe. Ez be is jött! Ráadásul kritikusi és közönségsikert is hozott. Ki lehet tenni egy újabb oklevelet a dicsőségfalra. Az alapállásunk végig az volt, hogy teljesen önálló és szabad filmesek vagyunk, nem egy emlékezetpolitikai kampány vagy nemzeti identitásprogram fizetett ügynökei, senkinek nem kellett megfelelnünk.


+1 kérdés
– 18 éves gimnazista fia ellógott az iskolából, hogy már a sajtóvetítésen láthassa a filmet. Mi volt a véleménye?
– Izgult végig, és egyszer nagyon sírt. Meglepett, hogy őt is ennyire behúzta. A fiataloknak azért is szól, hogy ne történhessen meg mindez újra, illetve, hogy velük ne lehessen soha ilyet tenni. Tudjuk: amiről beszélni mersz, azt legyőzöd. A fasizálódás veszélye sajnos ma is létezik, erre fel kell hívni a figyelmet. Az internet korában persze a fiatalokat nagy kihívás bevonzani a filmszínházakba, pláne egy fekete-fehér történelmi filmre. De az sem jó megoldás, ha vezényszóra betereljük őket a moziba és zéró történelmi alaptudással, felkészítés nélkül megnézetjük velük a filmet, mert ez nem szórakoztatóipari termék. A fiatalok mindig reménytelik, nagyon bízom bennük. Most épp talán nem tudják, mi zajlik a világban, kapkodnak, de sokan nagyon okosak. A film legnagyobb sikere talán az lenne, ha a magyar történelemoktatás felhagyna az adathalmozós, régi biflázós szemlélettel és ezt a filmet néha levetítenék a diákoknak. A 20. század végig van dokumentálva, filmek, fotók állnak rendelkezésre. Jó volna olyan országban élni, ahol merünk beszélni a legfájóbb történelmi kérdéseinkről.


A film április 20-tól látható országszerte a mozikban



Török Ferenc
45 éves, Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró. 2000-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Diplomafilmje, a Moszkva tér elnyerte a filmszemle legjobb elsőfilmesnek járó elismerését és a közönségdíjat is. Tanít a Színművészetin, színházban is rendez, az USA-ban tart kurzusokat, 2008 óta az Európai Filmakadémia tagja.

Pénteki lapzártánk után érkezett a hír, hogy Török Ferenc új filmje, az 1945 elnyerte a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál ( http://titanicfilmfest.hu/ ) közönségdíját.
Népszava, április 15. http://nepszava.hu/…/1126726-titanic---kozonsegdijas-lett-t…

A Vasárnapi Hírek április 15-én megjelent számában Szántó T. Gábor „1945 és más történetek” című kötetéből is olvashat egy történetet, amelynek címe: „Az igazság kedvéért.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!