Nem kell látszani mindenáron - Ullmann Mónika nem bánja, hogy még 'nem lett szempont'

– Két héten belül két bemutatón van túl, két teljesen különböző műfaj, különböző világok és szemléletmód. Egy kétszemélyes Broadway-darab a Hatszín Teátrumban és egy Vonnegut-abszurd a Terminál Workhouse csoporttal. Élvezi ezt a fajta szabadságot?

– Nagyon! Szeretem, ha a darab, amit játszom, egy kicsit rólam is szól. Egy kőszínházi társulat általában megadja azembernek az egzisztenciális biztonságot, de a választás szabadságát jellegéből adódóan nem adhatja.

– Négy évig volt stabil társulati tag Miskolcon, komoly szerepeket kapott, az nem volt elég?

– Remek szakmai feladatokat kaptam Miskolcon, szerettem ott játszani, és hálás is vagyok a színháznak, a városnak. De egy állandó társulatnál van egy rendezői koncepció, van egy tervezett évad, amiben vagy van munkád, vagy nincs. Nem figyelnek oda, hogy a színésznek mire van szüksége. Ez teljesen természetes, része a kőszínházi létnek. Csak én ezt a létet már annyira nem szerettem. Éppen ezért volt nagy élmény a Terminálban dolgozni. Ez egy valódi alkotói közösség, olyan, amilyennek egy színháznak lennie kéne. Kicsit még több is. Együtt írtuk a darabot, együtt találtuk ki a díszletet. Szerencsés vagyok, hogy ezt is kipróbálhattam.

– Ennek kicsit ellentmond, hogy Orlai Tibor gyakorlatilag társulati tagnak tekinti Az Orlai Produkciónál. Az már majdnem kőszínház, nem?

– Amikor eljöttem Miskolcról, egy évig pihentem. Akkor az nagyon jót tett, muszáj volt feltöltődnöm. Aztán Tibor „ajánlatot tett”, rögtön hármat. A Tagadj, tagadj, tagadj, az Élettörténetek és a Heisenberg is nagyon tetszett. És közben belefért egy nyíregyházi bemutató és most a Vonnegut is. Tibor odafigyel ránk, nagyon színészcentrikus. Érezteti, hogy nekünk is van beleszólásunk abba, mit játszunk.

– Nagyon korán lett színész. Gyerekként már az egész ország ismerte, ha máshonnan nem, a Moncsicsiből vagy onnan, hogy Írtam a bátyámnak egy dalt. Egy hat-nyolc éves gyerek hogyan dolgozta fel ezeket a sikereket, és hogyan sikerült nem megutáltatni önnel a szakmát?

– Gyerekként én nem tudtam, mi az, hogy színész. Én csak játszottam. Nem tudtam, hogy ez egy szakma. Kaptam a filmen apukát, anyukát, nekem olyan volt az egész, mint egy szerepjáték. Az anyukák is tök komolyan tolták, én is komolyan csináltam. Azt játsszuk, hogy veszekszünk? Szuper! Akkor játsszuk azt, hogy kiabálunk és felnőttek vagyunk. Alapjában fegyelmezett gyerek voltam, a koromhoz képes kicsit komolyabb, fel tudtam fogni azt, ha valami fontos. Kézről kézre adtak a rendezők, jött a színház, valahogy belenőttem az egészbe. Nem volt időm megutálni.

– Nemrég beszélgettem frissen végzett, pályakezdő színészekkel. Elképesztő, mennyit dolgoznak, egyik cigarettáról gyújtanak a másikra, alig alszanak. Úgy élnek, mintha két-három év alatt kellene mindent elvégezniük. Ez mindig így volt, vagy kortünet?

– Én nem hibáztatom a mai pályakezdőket, hogy úgy érzik, mindenhol ott kell lenniük. Rengeteg tévécsatorna van, rengeteg fórum, és az lett az értékmérő, hogy hány helyen fordulsz meg. Nem a minőség számít. Talán meg se néznek, arra már nincs is idő. De látják, hogy rengeteg helyen játszol, és akkor biztos jó vagy. Én szurkolok nekik, hogy bírják. Én már nem bírnám ezt a tempót. Igaz, az a mindenáron látszani vágyás sincs meg bennem.

– Előre is bocsánatot kérek, ha illetlen dolgot kérdeznék. Úgy érzi, hogy ott tart a pályáján, ahol ennyi év munka és tapasztalat után tartani szeretne? Ahogy pályakezdőként eltervezte?

– Ha nézem az elődeimet, „A Nagyokat”, akkor azt mondom, hogy talán nem. Ők az én koromban már vezető színészek voltak valahol, olyanok, akik meghatározzák egy színház arculatát, akikre darabokat vesznek elő, uram bocsá’, írnak. Akik szempontok lettek. Én ezt nem tudtam megteremteni, de annyira nem is vágyom rá.

– Csalódott?

– Egyáltalán nem. Én így jól érzem magam. Tervezni sem szoktam nagyon. Lehet, azért nem, hogy így védjem magamat a csalódástól. Nem tudom… Ez most olyan szomorúan hangzik, pedig tényleg teljesen rendben vagyok. Jó helyen dolgozom, jó emberekkel, jó darabokban.

– Ilyenkor szokták megkérdezni, hogy van-e szerepálma, és ilyenkor szokták azt mondani a gyakorlott nyilatkozók, hogy jaj, dehogy! Szóval?

– Van, de nem mondom meg. Mégpedig azért nem, mert akkor a rendező, aki esetleg elővenné, nem tudná azt mondani, hogy az ő ötlete volt. A rendezőnek meg kell adni a felfedezés örömét. Vannak kedvenc szerzőim. Oscar Wilde például. Főleg, ha Nádasdy Ádám dolgozza át, mint a Bumburyt. Vagy Molnár Ferenc. Imádom azt a kort, amit megírt. Annak a kornak a humorát. A humor egyébként is fontos az élet egyéb dolgainak elviseléséhez.

– Nem a miskolci színház volt az egyetlen, amelyiknek az életébe beleszólt a politika. Igazgatókat rúgnak és neveznek ki, művészek vállalnak, illetve nem vállalnak munkát politikai meggyőződésük miatt. Ön nem tartozik a nyíltan és gyakran politizáló színészek közé. Ez azért van, mert nem foglalkoztatja, mi történik a színházon kívül, vagy azt mondja, a színésznek nem dolga, hogy véleményt mondjon?

– Nehéz volna tagadni, de sajnos tényleg ez van. Érzem, látom, és szenvedek is tőle. De azt gondolom, hogy ezzel együtt még bármit udvariasan vissza lehet utasítani, vagy el lehet vállalni anélkül, hogy annak komolyabb következménye volna. Legalábbis én még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy egy vágyott szerepet azért nem vállaltam el, mert számomra vállalhatatlan színházban kellett volna játszanom. Ha így volna, valószínűleg azt mondanám, hogy nem. És ez nem bátorság, hanem inkább ízlés kérdése. De hogy a kérdésre is válaszoljak: ami a napi politikát, a pártpolitizálást illeti, én azt gondolom, hogy a színész társadalomnak sokkal szemérmesebbnek kellene lennie. Egy színész nagyon szuggesztíven tud beszélni. Ez a szakmája. És a nézőnek nem dolga eldönteni, hogy ezt most a valódi hitéből teszi, vagy mert ez a dolga. Ez a csavar az egészben. Tudniillik, ha ő felmegy a pulpitusra, nem egy kezdő politikus, hanem egy haladó színész. Annak nem lesz jó vége, ha az egyikünk felmegy az egyik pulpitusra, a másikunk a másikra, és már nem játsszunk együtt a színházban. A rendező dolga az, szerintem, hogy egy előadáson keresztül reagáljon a hétköznapi történésekre, vagy akár a politikára is. De ha mi kiállunk egy pulpitusra, akkor elvesszük a színház feladatát.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!