Megcsalt házastárs, elhanyagolt munka, leépített barátok. Hazudozás és végtelen közöny, amelyet időnként szégyen és undor vált fel. Akik számára a szex vagy szerelem kényszerrel párosul, nem boldogságot keresnek és találnak folyton változó partnereikben, csupán egyfajta szerként használják őket a pillanatnyi kielégüléshez, önmaguk és a világ elől való meneküléshez – vagy ahogy egyikük fogalmaz: a sérült belső gyermek megetetéséhez. És sokszor már mindent felégetnek maguk körül, mire rájönnek: függők és segítségre van szükségük.
Apa szó szerint ágyhoz láncolva haldoklik odafent, egy kórteremben, a lány idegen férfival üzekedik sírva odalent, a kórház alagsorában egy műanyag matracon. A hazánkaban múlt héten bemutatott Lars von Trier-film, A nimfomániás első részében ennél a jelenetnél azt is megcsapja a felismerés, miről is szól a címben szereplő betegség, aki korábban a nimfomániásokra mint szimplán élvhajhász és erkölcstelen, megvetendő lényekre gondolt. Vannak függők, akik egyre nagyobb dózisú alkohollal vagy droggal tompítják fájdalmukat, próbálják korrigálni a főleg gyermekkorban elszenvedett testi-lelki sérüléseiket, és vannak, akik egyfajta kényszeres viselkedéssel: kleptomániával, a munkába vagy sportolásba fektetett eltúlzott energiával, túlevéssel, éhezéssel, esetleg a szex vagy szerelem mértéktelen megélésével teszik ugyanezt.
A környezet és a beteg számára is jóval nehezebb a felismerése a magatartási függőségeknek, mint a szerhasználatiaknak, a „lebukást” elkerülő kettős élet akár évtizedekig folytatható. Sok esetben nem eredményez fizikai leépülést, a családi és baráti kapcsolatokat, a társadalmi élet velejáróit fokozatosan morzsolja szét.
Ákosról, aki három gyerek odaadó apukája, senki nem gondolná, hogy minden szabad percét aktuális szeretőjével tölti, ha pedig nem egy pásztorórán vesz részt, arról fantáziál, mit fog majd csinálni a következőn. „Én egy jó ember vagyok és mégis ilyen undorítóan viselkedem – tör föl belőle a keserűség. – Olyan, mintha valami szörny folyton itt állna mellettem és kényszerítene, hogy ezt tegyem.” A középkorú férfi nem váltogatja gyakran a partnereit, neki az a fontos, hogy közösen élvezzék a határokat feszegető szexualitás gyönyöreit. Szereti az órákon át tartó együttléteket, a segédeszközöket, a szerepjátékokat – olyan felfokozott szexualitású szeretőt választ mindig magának, akinek hasonlóak az igényei. Ha élete nehezebb szakaszhoz érkezik, vágyai felerősödnek, ha megvonja magától a szenvedélye kielégítését, feszültté válik. Ákos egyelőre egyedül küzd függőségével, ami mind jobban veszélyezteti a munkáját és családi életét. Időről időre szakít aktuális szexpartnerével – de ő is érzi, ezek alkalmi megoldások, terápiára lenne szüksége, az alapprobléma kezelésére.
Ákos példája is mutatja, hogy egy viselkedés akkor válik függőséggé, ha tematizálni kezdi a beteg életét. „Ha a szexfüggőtől vagy más néven hiperszexuálistól megvonják a függősége tárgyát, szenved, hiszen az érzelmi egyensúlya megtartásához szüksége van az adott magatartásra mint valami szerre” – mondja Füredi Krisztián szexológus, hozzátéve: ez a szexuális addikció nagyon sokféle lehet. Vannak például olyan hiperszexuálisok, akik pornófüggők, köztük előfordul szűz, de akár impotens férfi is, és szép számmal akadnak olyanok is, akik önkielégítéssel oldják a stresszt, a szorongást, az unalmat, akár olyan kényszeresen, hogy nem képesek elindulni reggel a munkahelyükre.
A fentebb megjelenített nimfománia a szexfüggőség egy speciális és a nőkre jellemző fajtája, amely folyamatos kielégítetlenség miatti intenzív szexuális életet jelent, hátterében pedig biológiai okok is állhatnak a lelkiek mellett. „A nimfomániás folyamatos erős szexuális vágyat él át, amelyet nem vagy csak némileg képes csillapítani a szex vagy az önkielégítés” – magyarázza a szexológus. A kényszeres viselkedés oka a legtöbb függőség esetében, a szexuális zavaroknál pedig különösen a gyermekkorban keresendő: a korai (szülői) kötődés sérülésére vezethető vissza. „A párunkhoz való viszony előképe az ellenkező nemű szülőhöz való kötődés. Ha ez sérül, a felnőttkori kötődés is más mintázatú lesz” – magyarázza Füredi Krisztián. A diszfunkciónak pedig egészen korán megmutatkozhatnak a jelei.
István már gyermekkorában, de viszonylag ártatlan módokon hódolt szexuális vágyainak: testrészfetisizmusának és voyeurizmusának, azaz leskelődési hajlamának. Az óvodában folyton orvososat játszott kislány pajtásaival, kiskamaszként pedig nyelvtanulás ürügyével tengerparti üdülőhelyekre utazott, hogy a strandon nézelődhessen. Később, fiatal felnőttként egyre több időt töltött fürdőkben, napozókban, de még ennél a „mozizásnál” is jobban hatalmába kerítette a „belső vetítés”, a szinte kötelezően elérhetetlennek bizonyuló nőkről való erotikus fantáziálás. Hogy feloldja a feszültséget, amelyet az ábrándozás keltett benne, prostituáltakkal és könnyen megszerezhető nőkkel feküdt le. A kör – ahogy a függőknél általában – ördögi volt: az újabb kalandok, a szexuális ámokfutás keltette önundor, szégyen (amely István szerint maga is egyfajta drog) a kényszercselekvés folytatását eredményezte. Eközben képtelen volt párkapcsolatot kialakítani, megélni az igazi intimitást, de magatartási függősége a napirend-kialakításra, rendszeres munkavégzésre is alkalmatlanná tette. 40 éves korában érkezett el számára a bottom line, azaz mélypont, ami az addikcióval való leszámolás szinte elkerülhetetlen feltétele. Túl több évtizednyi önpusztításon, egyre durvább szexuális „kalandjainak” egyike során nagyon súlyos nemi betegséget szerzett, ekkor döntött úgy, hogy terápiára megy. Megismerkedett a 12 lépéses leszokási programmal, amely csoportban valósul meg és eredetileg alkoholisták számára alkották. A mai napig heti rendszerességgel vesz részt élő, illetve online gyűléseken, húsz éve gyógyul a „csak ma nem” módszerrel. Ha „elgyengül”, ha trauma vagy stressz éri, felhívja csoportbéli mentorát, kibeszéli a baját. Társa, felesége is terápiás partner, mint mondja, nélküle nem sikerült volna a leállás.
István választott jelmondata – Önfegyelemből lesz az önbecsülés! – jól mutatja, egész életében kontrollálnia kell magát, de ezáltal visszaszerezheti azt, amit valahol az élete legelején elvesztett.
Nála is egy gyermekkori érzelemdeficit okozhatta azt a lelki sérülést, önbizalomvesztést, amelyet szexuális kényszercselekvésekkel próbált pótolni. „A belső gyereket érintéssel lehet meggyógyítani, de nem szexuális természetűvel, most már tudom.” És hozzáteszi, mindenkinek szüksége van férfi és női érintésre egyaránt, apai és anyai érintéspótlásra egész élete során, különben megbetegszik – ahogy őt is megbetegítette a hiány.
Hasonló gyökerű Katalin problémája, aki szerelemfüggő. Gyermekkorában elérhetetlennek, hologramszerűnek látott apját rajongva csodálta, de úgy érezte, ez a rajongás nem viszonzott. Egész életében ezt a reménytelen imádatot akarta megélni újra és újra, így vált a viszonzatlan szerelem rabjává. Számára egy férfi addig kell, amíg meg nem látja a szemében az érdeklődést. Addig viszont saját bevallása szerint pióca módjára viselkedik, szerelmével szinte üldözi az illetőt. „Ebben az állapotomban az SMS-ek, amiket az illetőnek küldök és a válaszok tőle, olyanok számomra, mint valami drog.” Mindez talán nem is tűnne pusztítónak, hiszen érthető, hogy ha valaki újra és újra át szeretné élni a szerelem kezdetének varázslatos érzetét, de Katalin életét romba döntötte ez az állandósult állapot. „Évtizedeken át felfokozott érzelmi világban éltem, örök ábrándozásban. Semmire – a munkára, a gyerekeimre, a férjemre – nem tudtam igazán figyelni. Esélyem se volt bensőséges kapcsolatra azzal, aki ott volt mellettem, és a férjem tudta ezt. Megmondtam neki: én soha nem leszek a csajod.” És mindig volt valaki, akiért rajonghatott, számtalan szeretője volt a 30 év alatt, amit házasságban töltött. „Bárkivel lefeküdtem, teszteltem: kellek- e, olyannal is együtt voltam, akitől undorodtam, de igazi szégyent mégis akkor éreztem, ha elutasítottak” – vallja be Katalin, bizonyítva azt, hogy a függők nagy része a gyermekkori önbizalomvesztés áldozata.
A hatvanas éveit taposó nő 28 éve jár különböző csoportterápiákra. Ő is azt gondolja, hogy ebből a betegségből meggyógyulni nem lehet, csupán kezelni a helyzetet – több-kevesebb sikerrel. Kilenc éve egy szexfüggő férfi a párja, Katalin szerint azért alkotnak jó párost, mert ki tudják használni egymás függőségét. Nem bántja, hogy szerelme nap mint nap más nőkkel is szexel rajta kívül, nem tekinti ezt megcsalásnak, hiszen megtapasztalta: a függőség okozta kényszer irányítja őt is, mindkettejüket.
Katalin hangsúlyozza, a több évtizedes terápia eredményeként egy békés állapotba kezd kerülni, és ez hatalmas minőségi változást jelent az életében. És talán az életminőség kérdése húzhatja meg a vonalat a természetes módon és a kényszeresen megélt szexualitás között egyre szabadabb világunkban. A szexológus szerint a határ ott húzódik, hogy gátja-e szexualitásunk a normál életvezetésnek, a jól működő párkapcsolatnak és az erotikától független örömteli tevékenységeknek – és ezt minden érintettnek magának kell felismernie.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!