A szakma az egekbe emeli, a szociológusok fanyalognak, filmjének szereplői tiltakoznak, a közönség megrendül a vetítéseken.
- Darázsfészekbe nyúlt, mikor a magyar falu hétköznapjairól forgatott.
- Nagy Dénes Másik Magyarországa többféle valóságot tár föl.
– Megosztó filmet készített a magyar faluról. Egyfelől díjesővel jutalmazták, a televízióadások révén nagyon sok emberhez elért, a mozinézők egyként megrendülnek rajta, a szociológusok azonban fanyalognak, a falu pedig kikérte magának. Hogyan értékeli a visszajelzéseket?
– A díjak megtisztelőek. Mindenki tetszését azonban nem tudjuk elnyerni. Mindenki máshogy látja a világot, a lényeg, hogy őszintén add vissza azt, amit látsz. Azt hiszem, mi őszinték voltunk. Hogy ki mit tekint dokumentumfilmnek, azon persze lehet vitatkozni, de itthon ennek megítélésében vagy húsz évet le vagyunk maradva. Az európai dokumentumfilmekben, ha nem rejtik el a komponáltságot, attól az még dokumentumnak minősül, a hazai a szociológusok szemében ugyanakkor ez már nem tekinthető valóságközelinek, ezért elutasítják.
– Nemcsak a valóságot, a teljességet is számon kérték az alkotásán.
– Nem figyeltek a film teljes címére: Töredékek egy falu hétköznapjairól. Engem meghatározott dolog foglalkoztatott a Heves megyei Mezőszemere kapcsán. Ezért nem szerepel például a filmben a helyileg máskülönben roppant súlyos és komoly romakérdés, egyszerűen maga alá gyűrte volna a témámat. Elég csak az iskoláztatásra utalni: négy-öt falura jut egy „jobb” iskola, oda járnak a magyar gyerekek, roma egy sem. Ők kizárólag a többi iskolába mehetnek az elszegényedett magyar családok gyerekeivel együtt. Oktatás nem, de már fegyelmezés sem zajlik ezekben az iskolákban… megrázó élmény volt ezzel szembesülni.
– Miért pont Mezőszemerén fogott talajt?
– Minden Bukta Imre festőművész Falusi dizájn előadásával kezdődött. Fotógyűjteményt állított össze a saját falujáról: hogyan cseréli le a pap a templomban az antik aranyozott képkereteket aranyozott műanyag kínaira; miként alakítják a szobákban oltárrá a tv-készülék környékét – tehát az anyaghasználat furcsa, tragikomikus módjairól. Szerettem volna megismerkedni vele és a faluval, valamint készíteni egy filmes „tárlatot”, bejárva vezetésével a települést. Ám mire a pályázati pénz megérkezett, már módosult a koncepció, nem függetlenül a nagyhírű műcsarnokbeli Bukta-kiállítástól, ahonnan a film címét is kölcsönöztük.
– Mi hozta a változást?
– Maga az ottani környezet, ahol hónapokat töltöttem. Az emberek többsége autóból látja az országot, ami hamis képet ad, pont a valós tapasztalat marad el. De a fordulópont az iskola volt. Párhuzamosan készítettem elő a Lágy eső című játékfilmemet, ehhez kerestem fiatalokat szereplőnek. 40-50 iskolát jártam végig a környéken, mindegyikben végigültem pár órát. Nagyon érdekes kép alakult ki bennem az országunkról a hátsó padokban ülve. Ez jelenik meg aztán a filmben.
– Buktáé mellett miért a fiatalok szemszögét érvényesítette?
– Egyrészt mert a középkorúak nehezebben elérhetőek, jó részük hétközben távol van a falutól, hétvégére jönnek haza messzi munkahelyekről, de találkoztam olyan tizenévesekkel is, akiknek Németországból járnak haza a szülei hónapok múltán, a nagyszülők persze nem tudják kontrollálni ezeket a gyerekeket. Másrészt ők hordozzák a jövőt: mi vár a falura! Az ő vágyaik már nagyon mások, mint az idősek nosztalgikus operettvilága.
– Ennek az utóbbinak a nyílttá tétele miatt tiltakoztak a falu lakói?
– Olyan ez, mint a magyar foci: állandóan azt mondjuk, nem ilyenek vagyunk, mindenkit meg tudunk verni, közben pedig… „Szép falu vagyunk, különb, mint a szomszéd”, ringatják magukat az illúzióba, holott se munka, se aszfalt, se vakolat, a kocsmákban kizárólag gumicsizmás alkoholisták…
– Nem járt volna jobban, ha a villanásnyira föltűnő oroszlánszobros, gazdagságot sugalló, erődítményszerű ház mellett képsorokat szán még a főtéri díszkútra, a fölújított művelődési házra, netán a falu polgármesterét is meginterjúvolja?
– A polgármester ellen több eljárás is folyt, éppen Bukta Imre önkormányzati képviselő följelentései alapján, messzire vezetett volna mindez, én pedig nem vagyok oknyomozó karakterű filmkészítő. És akkor szólni lett volna érdemes arról, ki az az ember, aki egymaga birtokolja a fél megye földjeit, aki sokszorosan több földdel rendelkezik ma, mint a grófok annak idején, aki a környéken élő ötezer emberből csupán kettőt foglalkoztat, mert annyi is elég a földek megműveléséhez a rendelkezésre álló gépparkkal.
– Nem lehet, hogy mindez csak a fővárosból látszik ennyire tragikusnak?
– Valóban kevésbé értesülünk erről a Magyarországról, hiszen például film is kevés készül róla, mivel a filmrendezők többsége Budapesten él. Én is belvárosi iskolába jártam és Budán lakom, nyilván adódik ebből egy kontraszt. Ugyanakkor már csak a választott szakmám miatt is kénytelen voltam „kiszállni az autóból”, a faluban, a környéken, az iskolákban töltött idő, a gyerekekkel való beszélgetések valóságosak voltak, igazi élmények. Ráadásul bennem is kialakult az a nagyon erős szeretet, ami Bukta Imre képein is átüt, bármennyire iróniával kezeli alakjait.
– A sáros, ködbe vesző, magára hagyott magyar falu és kultúrától távol élő lakói iránt?
– Bármennyire képtelen lennék vidéken élni, a városhoz, Budapesthez sem tudok kötődni. Érdekes, de Mezőszemerén sokkal jobban éreztem a magyarságomat, mint a fővárosban! Mintha a magyar mentalitás, identitás sokkal inkább kötődne a vidéki léthez. Nem tudom, így van-e, de itt felerősödött bennem: én ide tartozom. Budapesten a mindennapi élet kellékei inkább díszletszerűek, turistalátványosságnak hatnak. Ahogy a magyarságtudatunk szerves részét képező tragédiasorozat: Trianon, a kommunizmus évtizedei, ’56, de akár a rendszerváltozás vagy az elmúlt 25 év magyar futballja, melyek mind hatalmas remények és az azt követő iszonyú bukásokként írhatók le – mindezek közelebbinek, átélhetőbbnek, valóságosabbnak tűnnek falun.
– A vidék–főváros szembeállítás több mint 100 éve ütőkártya a politikusok kezében is. Nem esett ennek a csapdájába?
– Úgy látom, ahogy az értelmiség, úgy a politika sem foglalkozik igazán a faluval, pusztán a szlogenek szintjén. Egy ilyen film – bár mondják, benne van a potenciál – sem tud társadalmi vitát generálni, nincs rá igény.
Nagy Dénes - névjegy
• Filmrendező (Budapest, 1980)
• A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett 2009-ben
• A Másik Magyarországot a filmkritikusok 2013 legjobb dokumentumfilmjévé választották, a komáromi 24. Mediawave Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb magyar dokumentumfilm, a múlt heti Budapesti Dokumentumfilm Fesztiválon a nemzetközi zsűri nagydíját
• Jelenleg Falc című dokumentumfilmjén dolgozik az HBO megbízásából, az önmagukat vagdosó, megsebző emberek lelkiállapotát vizsgálva
Másik Magyarország. Az 50 perces dokumentumfilm Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas képzőművész szülőfaluját, a Heves megyei Mezőszemerét, lakóit mutatja be, elsősorban négy fiatal: Flóri, a két Zsófi és Noé életén, gondolatain, jövőképén keresztül. Sötét, drámai, tragikus, mindeközben abszurd és ironikus helyzetkép, látlelet a hagyományos falukép és a jelen valósága közti feloldhatatlan szakadékról, a munkanélküliségről, a kilátástalanságról, a kultúra hiányáról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
