A bajnokság befejezése is olyan volt, mint a premier: a fehérváriak kiestek. De egy év múltán megint feljutottak, sőt hamarosan feltornázták magukat az élmezőnybe: 1974-ben már a negyedik helyen zárták az évadot. Két esztendővel később pedig egyenesen a bajnoki címért viaskodtak, olyannyira, hogy az elsőség kérdése csak az utolsó előtti fordulóban, az FTC–Videoton találkozón dőlt el. Az Üllői úti katlanban – akkor még az volt a ferencvárosi pálya – Szalmásy góljával sokáig a vendégek vezettek, és Pusztai nagy nehezen egyenlített a 79. percben (1-1). A régi fehérváriak máig keserűen emlegetik, hogy a telt ház, 30 000 néző előtt tartott rangadón nem annyira az aranyérmet elhódító zöld-fehérekkel, mint inkább a játékvezetővel kellett küzdeniük, ám az ezüstre is büszke lehetett az a gárda, mely a legtöbbször a következő összetételben futballozott: Kovács László (29 szereplés) – Végh (16), Nagy III (30), Fejes (29), Czeczeli (23) – Kovács József (27), Csongrádi (28), Karsai (28) – Wollek (24), Nagy II (30), Szalmásy (19).

Hű, micsoda játékos volt Karsai vagy Kovács József, a fehérvári „Becken­bauer”…

Ezt a ’76-ban (a döntetlennel is) diadalmas zöldek 1980 márciusában messzemenően megtapasztalhatták. A Videoton megint az Üllői úton lépett fel, és olyan káprázatos produkciót nyújtott, amilyet négy és fél évvel később a PSG vendégeként, a Parc des Princes-ben. A Ferencvárosban a szünetben 1-4, a meccs végén 2-5 állt az eredményjelző táblán, miután a Disztl Péter – Végh, Kovács József, Baranyi, Horváth – Csongrádi, Burcsa, Karsai (Vadász) – Májer, Szabó, Tieber garnitúra ellenállhatatlanul futballozott. Párizsban 4-2-re nyert a csapat, de 4-0-ra is vezetett a Janviont, Fernandezt, Rocheteau-t, Szusicsot, „Fedák Sárit” felvonultató francia együttessel szemben…

Na ja, a Videoton kinőtte magát!

Itthon 1976 és 1985 között egyszer második, kétszer harmadik, ötször negyedik volt, és – legfényesebb korszaka csúcsteljesítményeként – az UEFA Kupa döntőjébe jutott. A Disztl Péter – Végh, Disztl László, Csuhay, Horváth – Burcsa, Csongrádi, Vadász – Májer, Szabó, Novath alapcsapat kiejtette a prágai Duklát, a PSG-t, a belgrádi Partizant, a Manchester Unitedot, a szarajevói Zseljeznicsart, majd az 1985-ös döntőben úgy maradt alul a Real Madriddal szemben, hogy a fehérvári 0-3 után 1-0-ra győzött a Bernabeu stadionban,

90 000 néző vastapsa kíséretében. (Korrigálom magamat: valamennyi nagy ellenfelet nem az alapcsapat ejtette ki, hiszen a díszmenet közben sorra sérültek meg a játékosok, és Kovács Ferenc edző bevetette Kosztát, Borsányit, Vaszilt, Palkovicsot, Wittmannt, Gömörit, Faddit, Gyentit is; nemegyszer előfordult, hogy a „vegyes” játszott. De hogyan!)

Bajnoki aranyérmet azonban egyszer sem nyert a fehérvári együttes; az 1976-os ezüstöt is csak tavaly sikerült először „lekopírozni”. Most viszont kiemelkedő éllovas a ma Kispesten fellépő Videoton; lehet készíteni a fotókat a Sóstói stadion falára kerülő aranytablóhoz. (Külön Andre Alvesről, a világ túlnyomó részén ismeretlen, az itthoni góllistát azonban utcahosszal vezető brazilról.) Az más kérdés, hogy a Paks vagy a Kaposvár egyáltalán nem hasonlítható a korábbi versenytársakhoz, a régi, nagy FTC-hez, Honvédhoz, Újpesthez, Vasashoz. A Videoton sem „párizsi” már, de a magyar futball hanyatlását ne az éllovason verjük el, s főként ne az első elsőség idején…

Azon persze lehet tűnődni: vajon a Bozsovics – Lázár, Lipták, Vaskó, Andics – Sándor, Elek, Vasziljevics – Gosztonyi, Lencse, Andre Alves tizenegyre ugyanúgy emlékeznek-e negyedszázad elteltével, mint a Hercegek Parkjának fehérvári főhercegeire?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!