Vetélkedők zajlanak ilyentájt a világmédiában, véleményalakító újságok rangsorolják – hasonlóan a versenysport legeredményesebbjeihez – a politika, a gazdaság legsikeresebb, de főleg leginkább befolyásos alakítóit. S ennek, a máskor alapjában véve játéknak, kontinensünkön most különös jelentősége lett: nem is annyira azért, hogy ki volt az esztendő során Európa meghatározó politikusa, hanem annak, ki fogja meghatározni a következő időszak – és persze egyúttal hosszú távon – Európa sorsát.
Vajon az a jelképes trió, amelynek arca (az amerikai Trump, a francia Le Pen és a magyar Orbán) a félelem meglovagolóiként ott virít az Economist címlapján, avagy az a német kancellár (és a mögé felzárkózó uniós elit), akit a Time magazin és a Financial Times is célzottan választott az „év emberének”, s akit hazai pártkongresszusán percekig tartó, tüntető ovációval ünnepeltek. Rácáfolva a Merkelt lihegve temetni készülők reménykedésére (az őt a menekültügyben kvázi kihívó bajor kormányfő a nagy többségtől udvarias tapsot kapott, amit viszont budapesti barátjának pár hete bízvást meg lehetett jósolni).
Ebben a nagyon is komoly vetélkedőben felettébb tanulságos Marine Le Pen szintén elhamarkodottan jósolgatott választási sikere, aminek lehetősége kétségtelenül rettegéssel töltötte el Európa döntéshozó köreit. Ám a francia önkormányzati választás második fordulója is bizonyította, hogy bármennyire hangos és tűnik ellenállhatatlannak is egy radikális kisebbség, a józan többség összefoghat megállítására, Franciaországban legalábbis. Hiszen annak a majd egyharmadnak a nézeteit a bő kétharmad nem fogadta el, még a terroristák és a menekülthullám okozta pánikban sem. Évszázada, válságok hatására, ez sajnos fordítva alakult, s a mai Európa éppen ennek tudatában formálta a világháború utáni jövőjét, s valóban aggasztó, hogy az erre még tanúként emlékező nemzedékek és államférfiak távoztak közülünk, az új nemzedékek nem eléggé immunisak akkor, amikor a demokrácia ellenségei a demokrácia játékszabályait kihasználva jutnának (és néhol már jutottak is) az azt felszámoló hatalomhoz.
Amikor Orbán, szerintem botorul, megittasulni látszva viszonylagos népszerűségétől bizonyos európai körökben (udvaroncai őt tévútra kergető lelkendezése közepette) a menekültügyben jószerivel átlépte a Rubicont és – miként Caesar Rómába tartva – „hadba” indult Berlin ellen, vagyis mintegy európai alternatívaként kihívta Merkelt (és az egész uniós vezetést), akkor olyan választás elé állította a kontinens demokráciáit, amelyet azok csakis Európát is elvesztve veszíthetnek el. Ha az a címlaptrió nyerne e csatában, visszazuhannánk abba a nemzetállami világba, amely két világháborút is produkált (elég visszatekinteni a menekültügyben egymást vádoló balkáni kormányok egyelőre szócsatáira).
Miközben éppen egy, a mienkénél sokkal „erősebb ember” éppen mostanság próbál kihátrálni a – jóval erősebb – Nyugattal kezdett konfrontációból, immár megtámogatva az ENSZ elé terjesztendő amerikai tervet a szíriai rendezésre (valaha az effajta Moszkva–Washington közös fellépés vetett véget a közel-keleti háborúknak). Pedig Putyin is hazai pozícióit erősítendő kezdett kalandorpolitikába, s került vele karanténba. Paks helyett e példát kellene tőle megvenni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!