Legendássá vált Kissinger hajdani kérdése: „kit hívjak fel, ha Európával akarok beszélni?” Mára ez mintha eldőlni látszana, hiszen a leginkább javallott a berlini kancelláriát tárcsázni, de ha Merkel e hétvégén mégsem jelentené be újraválasztási szándékát, akkor Kissinger utódai éppoly tanácstalanok lesznek. Csakhogy most éppenséggel az európaiak (és ázsiaiak meg a többi) tanakodhatnak, hogy kit is hívhatnak, ha Amerikával akarnak beszélni.
Mármint, ha dűlőre is akarnak jutni a világpolitika nagy kérdéseiben. Formálisan persze január 20-án déltől is lesz a washingtoni Fehér Háznak a kellő hatalommal felruházott lakója, ám abban egyelőre senki sem biztos, hogy érdemes lesz éppen Trump elnöknek telefonálni. Avagy inkább – mint Ford elnök idejében Kissingernek – valamelyik tanácsadójának. Vagy éppen a vejének. Hiszen máris ízelítőt adott sajátos vezetési felfogásából: Londonban hitetlenkedve kuncognak a kiszivárgott (és nem cáfolt!) feljegyzésen, amely szerint Trump azt közölte May brit kormányfővel, hogy „ha az Egyesült Államokba utazik, értesítsen…” Ha arra jársz, hívj fel.
Kampányában Trump egyszer sem ült le tapasztalt külpolitikai szakértőkkel, s emlékezetes a tévében elhangzott kijelentése, hogy ő jobban tudja a stratégiát az iszlám állam ellen, mint a tábornokok, s azok csak próbálják kitalálni, ha jót akarnak maguknak. Az amerikai rendszerben vitán felül az elnöké a döntő szó, s nem Trump az első, akinek alig van fogalma a világpolitika realitásairól. Trumant alelnökként az atombomba titkába sem avatták be, úgy csöppent az Ovális Irodába, de Reagan is akként, hogy előtte fenekedett: majd megkerülöm a tárgyalóasztalt és Brezsnyev fülébe súgom, hogy „nyet”. S hát ifjabb Bush sem tudta, ki Pakisztán elnöke, de még Obama is azt hitte, hogy az odahaza hatásos kampánybeszédek a külvilágra is hatnak. Ő át is adta a külügyi terep nagyját Hillarynek. De vajon Trump kinek adja majd? – ezt találgatják az amerikaiak, s ettől oly idegesek az európai vezetők. Kivéve Orbánt, aki tüntetően nem is küldte külügyminiszterét az uniós kollégáinak válságtanácskozására, hadd lássák a Fehér Házban, milyen lelkes Trump-hívő tapsol Budapesten. Pedig talán túl korán.
Kampányában Trump jelszavával felidézte az amerikai elszigetelődési hagyományt, amelynek a világháború vetett véget és amelynek felelevenítése csak szónoklatban lehetséges, a világhatalom globális érdekeltségei ezt kizárják. S az is hagyomány, hogy glóbuszunk „erős emberei” minden új amerikai elnököt próbára tesznek, a valóságshow sztárját is felszólítja majd a valóság az egykori tévévetélkedők stílusában: álljon fel az igazi Trump? Reagan azon kedélyeskedett, hogy kormányzatában „nem tudja a jobb kéz, mit csinál a szélsőjobb kéz”. Trump csapatában egyelőre az utóbbiak tolonganak, de az elit – a republikánus és demokrata egyaránt – szívósan puhítja. Már Kissingerrel is találkozott. Egy találó megfogalmazás szerint, a közélet és a sajtó Trumpot szó szerint vette, de nem komolyan, míg tábora komolyan, de nem szó szerint. Obama, aki láthatóan – Amerikát mentegetve Trumpért – kanosszát járt Európában, komolyan is veszi és szó szerint is, élkortese annak a szavazás utáni kampánynak, amelyben a győztest próbálják rákényszeríteni a realista választásra. Hogy Európa is hívhassa Amerikát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!