Mintha már valóságosan is triumvirátust alkotnának, ők hárman a világpolitika főszereplői. Róluk szól a legtöbb figyelmet kiváltó hír, szavaik és tetteik meghatározóak a nemzetközi fejleményekre.
S az ő virtuális hármasuktól tart ma leginkább a mi kontinensünk. Jószerivel túszul ejtették Európát. Földrészünk politikusai az ő lépéseikre, kijelentéseikre reagálnak, s ha kettőtől nem is látszik esély a közeljövőben megszabadulni, közös uniónk fővárosaiban – kivéve sajnálatos módon a miénket, s talán még egy-kettőt – rettegnek attól, hogy a harmadik is ránk szabadul. Ő ugyan – szerencsénkre – csupán ácsingózik a hatalomra, ám annak gyakorlásában riasztóan tekinti szinte példaképnek a másik kettőt. Akik tényleg tekintélyuralmi rezsimek élén állnak. S amikor egyikük a rosszemlékű „tengelyt” emlegette meglátogatván a másikat, vélhetően mit sem tudván e kifejezés baljós csengéséről, akkor még inkább felidézte az előző évszázad ama korszakát, amikor igazi „erős emberek” diktáltak Európának. Akik nem is tagadták diktátor mivoltukat, szemben e mai majdnemteljhatalom birtokosaival, akik éktelenül fel vannak háborodva, ha diktátornak nevezik őket. Holott immár szinte semmi sem történik országukban akaratuk ellenére. Hogyne, ellentétben ama korábbi erős emberekkel, ők adnak a látszatra, bár az ankarai egyre kevésbé.
Erdogan, Putyin és Trump – képletesen máris triumvirátust alkot. Sokan cárnak és szultánnak is tartják őket, s hol ellenségeskedő, hol barátkozó hatalmi tangójuk szintén múltidéző. Miként az is, hogy ilyetén elődeikkel már egykor sem tudott Európa tartósan dűlőre jutni. Ellenségeskedni veszélyes velük, egyezkedni kockázatos. Mint a mindenkori „erős emberek”, idegen tőlük az, ami a nyugati demokráciák és piacgazdaságok alapja: a kompromisszum. E típus azt mindig csak átmenetinek tekinti, s a megegyezési hajlandóságot a gyengeség jelének. Nekik a politika a háború folytatása más eszközökkel. Stílszerűen, csak az erő nyelvén értenek. Trump ebben osztozik velük, kampányfordulatai folyton erőpolitikai szándékról árulkodnak, s a gyengéket, kicsiket láthatóan ő is megveti. Persze, ő még nincs, s aligha lesz is hatalmon, ám így gátlástalan tirádáit semmi sem fékezi, a jó ízlés a legkevésbé. Mit neki megvádolni hazája elnökét, hogy ő volna a terrorállam „alapítója”, alig burkoltan a fegyverkorlátozás honi ellenfeleivel megfenyegetni, tehát merényletet is kilátásba helyezve, választási vetélytársát?!
Trump e napról napra rémisztőbb kijelentései hallatán egyre érthetetlenebb, hogy a mi kormányfőnk egyáltalán képes volt őt komolyan venni, a nyugati világ – és nem mellékesen a mérvadó amerikai republikánusok – megrökönyödésére. Sőt, még olyan képtelenséget is mondani, hogy „a demokraták külpolitikája Európának rossz, Magyarországnak halálos. Ezzel szemben a republikánusok és Trump elnökjelölt úr által meghirdetett migrációs és külpolitika Európának jó, Magyarországnak az életet jelenti”.
Bármennyire elhatalmasodott is Orbánon a migránsmánia, ha valami biztosan nem jelenti az „életet” a mienkéhez hasonló kis országnak, az éppen e triumvirátus uralta világ lenne. Csak tudnám, hogy a jaltai alkut, az „56-os cserbenhagyást” folyvást emlegető jobboldal vezérének mi tetszhet a legbrutálisabb nagyhatalmi alkukban gondolkodó hármasban?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!