Guggolok a Radnóti utcában, zuhogó esőben, vaksötétben és takarítok, magam, pontosabban a kutya után szorgosan. Öt óra van, sőt annyi se, fél öt múlott kicsivel. Csak az a bökkenő, hogy nem délután öt, hanem hajnali.
Arra riadtam álomból odafenn, hogy nagy a mozgás, jön-megy, kopog a kis lakásban, liheg, sőt fel-felsír valaki.
Hiába múlt el sok-sok év kutyátlanul, a kutyás ösztön azonnal feléled és aktivizálódik abban, aki már volt egyszer kutyás.
Pontosan tudtam, mi a gond, és hogyan orvosolható. Kómában magamra erősítettem párat a szerteheverő ruhadarabokból, gyorsan fölszerszámoztam Sziszit, és hanyatt és homlok rohantunk lefele. Szaporáztuk odalenn is, mindhárman, a kutya, én és az én kutyarohanós emlékeim. De persze, hiába. Az iskola kerítésénél a kutya befékezett, és a többit nem részletezném e helyt.
Mindenesetre ahogy ott ténykedek odalenn, guggolva, arra gondolok, lám, ez mégis új; hajnali ötkor a Radnóti utcát még nem mostam fel soha.
Elsétálunk a futtatóig, olyan mindegy, a novemberi eső kiverte az álmot belőlünk, a friss dunai szél egészen fölélénkít, olyan jó itt a levegő, mint Tolnában volt, vagy Zalában egykor. Jó kis hely ez, nemhiába, és az is jó, hogy azért nem itt lakom, a Duna partján; laktam már itt is, tudom, milyen az, amikor a szél nekidurálja magát és fergetegként, fütyölve, süvöltve pattog a József-hegy, a Rózsadomb és a Palatinus-házak tömbjei között, fülsiketítőn zörögnek a redőnyök, kihűlnek a szobák, hiába háromrétegűek az ablakok.
Visszafelé nyugodtabban nézegelődök már, élvezem a hajnali Újlipótváros nyugalmát, csendjét, egy-egy troli vijjog el csupán, a Pozsonyi út sarkán békésen szundikálnak a hajléktalanok, még nem rugdosták fel őket a rend őrei. Amúgy egy árva lélek nem sok, annyi sem föllelhető, csak Tamás bukkan föl a sarkon, megy a remízbe Combinót szerelni.
Baktatunk mélázva vissza. Előző kutyás koromban – lassan húsz éve annak is – eléggé más volt még a kutyavilág erre. A piszkot alig valaki szedte össze. Kerített futtató közel s távol sem volt föllelhető. Infernális volt a helyzet. Most meg!
A kerületi hivatalosság is lépett előre, futtatót épített, tartályokat szerelt föl, mindenféle szabályokat is hozogatott, de ami még fontosabb: a helyi kutyás polgárok fejében zajlott le változás.
A kutyások kilencvenöt százaléka ma már gondosan takarít kutyája után. Komoly kutyatársadalmi élet is zajlik, közös kutyabulik, kutyatélapók, kutyakarácsonyok, kutyakonfirmációk és bármicvók – mindenféle kutyás jeles napok tartatnak, teával, süteménnyel, kutyacsemegékkel.
A futtató kerítése afféle faliújságként is szolgál, közérdekű közleményeket, fölhívásokat, kutyás tárgyú cikkeket, fényképeket lobogtat itt a dunai szél. Van persze külön weboldaluk is a helyi kutyásoknak. Csodálkozom, hogy egy újlipótvárosi kutyásnak hogy marad ideje másra, munkára, családra, tanulásra a kutyán túl.
Kulturáltabb lett a kutyás nép. Megváltoztak az emberek. Mondhatni: jobbak lettek. Elmélázom ezen. Én már rég lemondtam arról, hogy az ember nevelhető. És erre, tessék! Hisz’ ezzel az erővel lehetne próbálkozni a nem kutyásokkal is. El lehetne vetni magját a fejekbe, lelkekbe annak is, hogy nem muszáj lopni mindenkinek. Hogy nem kell okvetlenül bunkónak, suttyónak lenni. Hogy olvasni jó. Hogy tévét nézni tilos. Hogy a cigány, a szlovák, a román is ember. Szédítő távlatok ködlenek föl előttem, ahogy baktatok a kutyával hazafelé; mégiscsak van remény, van remény, mégiscsak emberré válhat még az ember, érdemes munkálkodni, küzdeni, mert mégiscsak nevelhető az ember, az ember, az ember, szebbé, jobbá, nemesebbé tehető… hoppá, mi ez, mi ez, a fene egye meg, az istenit, csak beleléptem…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
