Valami Amerika. Közutálatnak örvendő politikusok feszülnek egymásnak úgy, hogy kettészakad bele az ország. A kampány féligazságok meg teljes hazugságok nagyotmondási versenyévé silányult, és a végén még az elvben független igazságszolgáltatás is beavatkozik a politikai küzdelembe. Csak a szokásos, mondhatná a hazai viszonyokhoz szokott megfigyelő, de most kivételesen nem rólunk van szó, és hogy a jövő héten esedékes amerikai elnökválasztás is olyasmivé lett, mint egy középvárosi időközi választás a magyar végeken, az komolyabban megviseli az amerikaiakat. Például látványosan megnövekedett a fegyvereladások száma a kampány finisére, úgy látszik, egy nagyhatalomban így vezetik le a feszültséget, nem jófajta házi pálinkával.
Lefutott meccs ez, úgyis Hillary Clinton lesz az elnök – tartja a széles körben terjedő közvélekedés a közvélemény-kutatásokra alapozva. Vagyunk azonban jó páran, akiknek az idejekorán kihirdetett világpolitikai végeredmények kapcsán eszünkbe jut a szó: Brexit. A brit EU-tagságról szóló népszavazás előtt mindenki a maradásra tett, aztán látjuk, mi lett... Így aztán mégiscsak megéri egy pillanatra elképzelni az elképzelhetetlent: mi van, ha Trump nyer?
Nos, aki erre a forgatókönyvre játszik, és netán van otthon némi dugi dollárja, az sürgősen váltsa át szinte bármi másra, mert Trump esetleges győzelme földrengésszerű piaci felfordulást okozna. Az amerikai piacgazdaság és a stabil demokratikus intézményrendszer persze kibírt már kevésbé nagyszabású elnököket, de ez a Németh Szilárdba ojtott Kósa Lajosra hajazó intellektus tényleg beláthatatlan károkat okozna. És nem csak Amerikának. Amit csak nyomokban létező külpolitikájáról tudni lehet, annak alapján világos: Trumppal rosszabbul járnának az USA szövetségesei, mint ellenfelei, és miután Magyarország mégiscsak a szövetségesek táborát erősíti(?), a bekövetkező világpolitikai átrendeződésben megint a vesztesek közé kerülnénk. Trump ugyanis leginkább falakban és óceánokban képes gondolkodni, már amennyiben egy bezárkózó Amerikát képzel el, ami nem nagyon törődik azzal, ami a túlparton van. Ha meg mégis, annak megkéri az árát. Szíve szerint úgy rúgna ki tagállamokat a NATO-ból, ahogyan azt a tévéshow-jában tette a menedzserjelöltekkel, és Trump szerint a világ, benne a transzatlanti szövetség konfliktusai pont úgy elintézhetőek, ahogy bármely üzleti tranzakció. Mindez tán erősítheti Amerika alkupozíciót a szövetségeseivel szemben, de lerombolná a transzatlani partnerséget, ami az óceán mindkét oldalára eddig biztonságot és prosperitást hozott.
Ami persze onnan, ahonnan én nézem a világot, katasztrófának látszik, az nagyon is tetszene Orbán Viktornak. Hiába próbálta utóbb letagadni, egyedüliként maradt, aki Trump támogatói közé kéredzkedett az emlékezetes tusványosi beszédében. Az éppen akkor turbófokozatra kapcsolt migránsozásában találta szimpatikusnak Trump falépítő ötletét, ám szerintem ennél alaposabban, megfontoltabban számolta ki: neki Trump tényleg főnyeremény lenne. Erről leginkább azok a mondatai árulkodtak, amelyekben az amerikai „demokráciaexportot” kárhoztatta.
Igaz is, háta közepére kell neki egy, a független igazságszolgáltatásért, a szabad sajtóért, a civil szervezetekért, az egyházakért, úgy általában a liberális demokráciáért aggódó és annak elveit, gyakorlatát számonkérő nagyhatalom, amikor ő éppen ennek a liberális demokráciának szisztematikus lebontásán dolgozik.
Sok jel utal arra, hogy Amerika egyre komolyabban odafigyel arra, mi folyik Magyarországon. Persze nem azért, mert Orbánt vagy az országot olyan fontos világpolitikai tényezőnek tartanák, hanem egy másik ország másik vezetője miatt, akinek neve sokszor hangzott el mindkét jelölt szájából: Vlagyimir Putyin.
Az amerikai elnökválasztást is elérő orosz befolyásolási kísérletek is bizonyítják, 2.0-s hidegháború van kibontakozóban. Magyarország ebből a szempontból lett kifejezetten érdekes Amerika számára, nem véletlen, hogy nemrégiben a szép emlékű Goodfriend ügyvivőnél is nehézsúlyúbb, moszkvai lejáratókampányokban edződött diplomatákkal töltötték föl a Szabadság téri követséget.
Amerikából nézve Magyarország különutasságával, oligarchikus viszonyaival és gyanús orosz üzleteivel Putyin befolyási övezetének tűnik, Orbán Viktor pedig olyannak, akit Putyin fel- és kihasznál az EU destabilizálására. A hazai politika legszélén feltűntek már az orosz árnyékvilág emberei, s aki tudni akarja, hova vezethet mindez, vessen egy pillantást Szerbia és Montenegro felé, ahol a belpolitika Nyugat versus Oroszország összecsapássá vált, orosz titkosszolgálatokkal, orosz fegyverekkel, korrupt politikusok pénzelésével. Ebből is látszik: közel van ide a Balkán. Hogy az esélyesebb jelölt, Hillary Clinton mit gondol Orbánról, az már 2011- ben kiderült, amikor még külügyminiszterként éles hangú levélben kritizálta többek között az alkotmányozást, a médiatörvényt vagy a bírósági szabályozást.
Nem sok jóval kecsegteti a magyar miniszterelnököt, hogy még a reménybeli First Gentlamannek, Bill Clintonnak is eszébe jut a neve, már ha a hatalom- és pénzéhes politikusokról kell beszélnie egy tévéműsorban. Hillary Clinton külpolitikai programjának fontos eleme az orosz hatalmi ambíciók letörése a középeurópai régióban, ezt pedig az Obama-adminisztrációénál is agresszívabb érdekérvényesítő külpolitikával kívánja elérni. Tudása, tapasztalata mindenesetre megvan hozzá. Hillary Clinton elnöksége ezért lenne rémálom Orbán Viktornak, és ezért reménye az Európa-párti, nyugatos Magyarországnak. Mert ennek megmaradásához ma már elengedhetetlen, hogy tegyen érte valamit Amerika.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
