2012. április 19-én délután fél négykor a Google 37,4 millió találatot jelzett a csütörtök szó beírásakor. Akkor legyen a címe csütörtök, súgta egy hang váratlanul, de logikusan a fülembe.
Nyilván mondania se kell, hogy a csütörtök szláv szó, szólalt meg újra ez a hang, minden szláv nyelvben négyet, negyediket jelent. Nyolcszáz esztendeje biztos, hogy használjuk mi, magyarok, bár ezt az ü-ö-ö hangalakot legföljebb a 19. század eleje óta, s ha már ilyen szépen szóba hozta, meg kell mondania, a szónak a kudarchoz, a fiaskóhoz semmi köze, illetve eléggé vicces köze van. Ugyanis utólag és abszolút tréfaképpen illesztették az ismert mondásban a závár csattanását utánzó szó helyére, ezért mond csütörtököt puska és ember, nem pedig csütt-öt, illetve csett-et, mint annak rendje volna.
Hogy a csüttel és a csettel mi baj volt, illetve miben állott a csütörtök viccessége, az alighanem örök titokként lebeg a nyelvtörténet sötétjében.
Őneki mindegy, tulajdonképpen csak azért ajánlgatja címnek, folytatta útitársam, mert ha címe van egy ilyen kezdeménynek, akkor már iránya van és lejtése, akkor már nehézkedik, csak ott kell ülni, és figyelni rá, addig, ameddig. Hogy álmodom, vagy kitalálom, netán tényleg megtörténik velem, nyugtatgatott beszélőm, azon ráérek gondolkodni post festa, a lényeg, hogy ne görcsöljek, ne határozzak el előre semmit. Ha fogalmazhat így, legyek szíves lazardírozni, húzzak magamban egy szabadkézi vonalat, ami alatta van, az lesz a tárca és kész, mármint ha kész. Skicc, témavázlat, karc, egypercegés, morzsárium, magánérzetem köze, cédulapróza – legyen az és annyi, ami éppen kibontható ebből a napból, a hét negyedik napjából, legalábbis havonta egyszer, ha jól van értesülve.
Jól van, mondtam neki, mármint értesülve.
Na, akkor mondogassam csak, folytatta, mondogassam, hogy csetertek, csitertek, csőtőrtők, csütörtök. Egy idő után határozottan olyan érzésem támad, mintha nádtetőn lépdelnék, netán murván, esetleg terepnápolyin.
Váratlanul mély, bölömbikaszerű hangja volna, ő volna az özvegy Kricsaláné személyesen, mondaná, az, akinek az ura főtollnok volt a levéltárban és a régi magyar helyesírási hibák csoportosításával foglalkozott. Szűkösen, fagyosan mosolyogna, már nagyon várt, fenyegetne meg az ujjával, föláldozta értem a szünnapját befőzési szezonban, és hogy akár el is kezdhetjük. Mit kezdhetünk el, kérem, kérdezném gyanakodva. Hát a mértékvételt, szivikém, felelné, egy ekkora kalitka még nálunknál sem készül el egyik pillanatról a másikra, piacvezető lévünkre.
Szóval, hogy nincs-e valami ilyesmi fílingem, ha sokszor kimondom, hogy csütörtök, kérdezte ez az illető a fülemben, Hogyne lenne, mondtam, hiszen ezt az egész szépernői félálmot, mi több, ha nem tudná, őt magát is, én találom ki magamnak, méghozzá e tárca homályos apropójából.
Ezen jót nevetett, szabályosan belenyerített a fülembe, hogy azt majd meglátjuk, ki talál ki kicsodát. Ami azt illeti, ő is mondhatná nekem, hogy ő talált ki engem, miből állna? Mondhatná, egész a gyerekmondókáig menően, hogy „az mind te vagy, de én mi vagyok”, és ezen addig huzakodhatnánk, amíg be is telne a helyem, mármint a vonal alatt, de nem mondja, inkább ízlelgessem, milyen ropogós, erős szó ez a csütörtök a maga tágas, rizomatikus holdudvarával. Az áprilisi holdnak egyébként is tágas és nedves udvara van, nézzem csak meg, ha majd késő este kibukkan az ég karfioltehenei közül.
Nagy, nehéz felhők, megannyi Kricsaláné.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!